A CIGÁNY HEGEDŰJE – TÖRTÉNETEK A NAGY HÁBORÚ IDEJÉBŐL

Amikor a könyv utolsó novellája is a helyére kerül, marad még egy fontos dolog. Bemutatni a szerzőt. De hogyan mutassunk be egy olyan embert, akiről nagyon keveset tudunk? Azt tudjuk, hogy Csite Károly alacsony, szomorú, általában hallgatag emberke volt… Emléke úgy mosolyog vissza lelkembe, mint ahogy a sajóvárkonyi Szurok Keresztes István emléke mosolygott vissza Borsodi Laci bácsi lelkébe… „Nagyon jó ember volt a hozzánk járatos öreg barkó-palóc. Szülei tanítót akartak belőle nevelni, de már tízéves korában regényeket és novellákat írt, mert már akkor látta, hogy az az ő lelkivilága. De azért tanító is volt, mert kilenc gyermeket kellett valamiből taníttatni. Történetei annyira emberiek, természetesek, hogy olvasás közben mintha megelevenednének alakjai, s a szemünk előtt folynának le eseményei. Ezért nemcsak a szórakoztatásra fektet súlyt megírásuknál, de erkölcsi felfogásunk tisztult kialakulására is. Elbeszéléseiben a falusi népet jelenteti meg, ügyes-bajos dolgaik egy-egy ellesett eseményét olyan nagy írói készséggel, a magyar nép tulajdonságainak, jelleménekolyan ismeretével, amilyennel kevés magyar író rendelkezik.