ZENETÖRTÉNETEK KÖZÉP-EURÓPÁBÓL

„Abból indulok ki, hogy az, amit Közép-Európának neveznek, létezik.” A Nobel-díjas lengyel író, Czesław Miłosz fogalmazott így egy 1986-os előadásában, és ez tekinthető a Zeneakadémia Zenetudományi Tanszékén működő Közép-Európai Zenetörténeti Kutatócsoport gondozásában megjelenő kötet kiindulópontjának is. Az elképzelés, miszerint Kelet és Nyugat között egy sajátos szellemi és intellektuális arculattal rendelkező térség volna az, amit Közép-Európának nevezünk, valamikor az 1980-as években támadt fel újra. Timothy Garton Ash 1986-ban, nagy hatású esszében hívta fel a figyelmet arra, hogy Közép-Európa fogalma három évtizedes, hidegháborús Csipkerózsika-álmából ébredezni kezdett. A brit történész által hivatkozott cseh, lengyel és magyar szerzők Közép-Európáról szóló fejtegetéseinek születését megelőzően, még 1968-ban tette közzé „A romantika felbomlása: a századvég és a századforduló Közép-Európában” című zenetörténeti tanulmányát Szabolcsi Bence, a Zeneakadémián zajló zenetudományi képzés alapító atyáinak egyike. Írásában Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa „szétsugárzó fénykévébe” kötött történelmi hármasságáról beszélt, és hallgatólagosan szembesítette azt a maga jelenének vasfüggöny által nyomatékosított kelet–nyugati dichotómiájával. A tizenkilenc tanulmányt magában foglaló kötet Szabolcsi Bence felvetését követve, távlati képek és mikrotörténetek révén arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson, mik is a sajátosságai a zenei „közép-európaiságnak”. A szerzők között a magyar zenetudomány valamennyi generációja képviselteti magát professor emeritustól doktoranduszig. Az írásokban jelentkező témák, megközelítések és módszertani eszközök sokfélesége arra utal: amikor 1951-ben elindult a zenetudományi képzés Magyarországon, olyan hagyomány született, amely hetven évvel később is él, és amely képes új és lényegi kérdéseket megfogalmazni zenetörténeti múltunkkal kapcsolatban.