VÁROS VAGY VIDÉK? – TÚLÉLÉSI KALAUZ A XXI.SZÁZADRA

Világunk változásai egyre egyszerűbben észrevehetőek. Forrásaink, lehetőségeink szembetűnően fogynak, miként az időnk is. Eltűntek mindazok a közösségi megoldások, vidéki önszerveződések, amelyek képesek voltak a természettel tartós összhangban együttműködni. Eltűnt az a szerves műveltség, amely hosszú távon biztosította az emberi közösségek értékmegőrző tevékenységét. Eltűnt az a szemlélet, amely a természetet társnak és nem versenytársnak képzelte. Eltűnt, mert a természetben már csak a biomasszát, a nyersanyagforrást és a szemétlerakó helyét látja a mai rendszer. Azonban a probléma megoldásának, a természet helyreállításának igénye kínál egy olyan utat, amely egyelőre alig hangzik hihetően, mégis megoldás lehet: ez az út a vidéki termelői létforma. Korábban elhitették velünk, és el is hittük, hogy dolgunk nem a termelés, hanem a pénzkeresés. Annyi pénzt kell keresni, hogy meg tudjunk venni mindent. Manapság már az egykori földművelő vidék is ezt az utat járja: tömegben, ipari eszközökkel termel, és a terményt értékesíti, majd rábízza magát az ellátórendszerre. A Földre gyakorolt hatás, a vészes erőforrás- és nyersanyag-kimerülés csökkenthető, ha helyben termelünk, ha helyben állítunk elő energiát, ha csökkenteni tudjuk a nagy szállítóláncoktól és az ipari szinten működő feldolgozórendszertől való függést, ha ismét képesek leszünk egyre inkább helyi termelésre. Ennek egyik első lépése: újra megtanulni a természettel összhangban élni, termelni, létezni.