VAKFOLTOS EMLÉKEK

„Nekem a vonat mindig több volt egy járműnél. Egy hosszú, zörgő, füstös köztes tér, ahol még nem az vagy, aki leszel, de már nem az, aki voltál. Ahol az ember kibámulhat magából, és azt hiheti, a táj változik, pedig sokszor ő mozdul el belül. És ha most, innen, a betegség árnyékából próbálom előhívni mindezt, akkor nem egyetlen utazás jut eszembe, hanem valami folytonos zakatolás, gyerekkor, kamaszkor, szerelmek, búcsúk, kórházak, indulások, hazatérések, mintha mind ugyanannak a végtelen szerelvénynek a kocsijai volnának…És ha még egyszer megkérdezem magamtól, mit mondhatnék a végén, ami nem filozofikus, nem elmélkedő, nem útravaló az olvasónak, csak egyszerű, szerény, mosolygós, akkor talán valami ilyesmit:Itt voltam.Ennyi sikerült.A többi már nem az én dolgom.”