UTOLSÓ SZAVAK

Naplójegyzet, 2026. március 30. (nagyhétfő) 12.08-kor telefonál Hajdú Áron, hogy meló van, fülszöveget kéne írni Tánczos Vilmos Utolsó szavakjához. „Szívesen! Hány oldal a kötet?? „450 – mondja Ári –, de ez csak a nyers változat. S nem fogod tudni abbahagyni az olvasást. A fülszöveg ráér húsvét után is.? 12.11-kor már nálam van a tördelt szöveg. Egy csíki székely ember halálképe – olvasom az alcímben. Ugyanennek a csíki székely embernek a világképét, vagyis az Elejtett szavakat úton-útfélen dicsértem, szörnyen kíváncsi vagyok a folytatásra, pláne hogy én is egy apasirató kötetet írok… Igaza volt Árinak: este fél 8-kor már a könyv felénél tar tok. Pedig utálok gépen könyvet olvasni! Lecsukom a laptopot… De nem bírok ellenállni a kísértésnek, úgyhogy gyorsan végignyargalok a köteten. Aztán a méz körtefáról szóló példabeszédnél, ahogy Tánczos Vilmos köveket, téglákat, betonvasakat tömköd a beteg fa odvába, majd az egészet becementezi, végképp elszakad a cérna: muszáj meginnom valamit. Kimegyek a konyhába, s miközben kitöltöm a konyakot, Mózsi, a tacskó csodálkozva-aggódva néz rám, majd kiugrik az ágyából, és szó szerint megugat – még sose látta-hallotta sírni a gazdáját. „Nincs semmi baj! Nincs semmi baj!? – mondom neki elcsukló hangon. De kit próbálok vigasztalni én? A kutyát, vagy magamat? És kiről szól az Utolsó szavak? Tánczos Simonról, a haldokló apáról, vagy Tánczos Vilmosról, a fiúról? Alkalomadtán majd megkérdezem ez ügyben a Tanár Urat, azt viszont végképp nem tudom, hogy milyen fülszöveget írhatnék én egy ilyen gyönyörű könyvhöz… (Lövétei Lázár László)