TÖRÖK–MAGYAR DIPLOMÁCIAI KAPCSOLATOK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (1920–1945)

„A nemzeti ellenállásnak van egy belső és egy külső arca. A külső a török nemzet fölényét mutatja Európának, a jól kiérdemelt pozíciót… Az európaiak ugyanis mindenkivel úgy bánnak, ahogy megérdemelték… Mindenki láthatta, hogy míg Svájc, Hollandia vagy Magyarország aligha akadna meg az őket lenyelni szándékozók torkán, Törökországot nem lehet csak úgy egyszerűen lenyelni, mert megemészthetetlen anyagból van.” A fenti idézetet 1922-ben papírra vető értelmiségi, Ahmet Agaoglu talán nem sejtette, hogy megállapítása mennyire időtálló lesz. Törökország ugyanis, amely hazánkhoz hasonlóan az első világháborút szintén a vesztesek oldalán volt kénytelen befejezni, nagy utat tett meg az elmúlt száz évben és továbbra is mintha „megemészthetetlen” lenne sokak számára. Mi történt az elmúlt száz évben, hogyan szervezte újjá önmagát az Oszmán Birodalom romjain az új török állam? A törökök „atyjaként” emlegetett Mustafa Kemal hogyan tekintett ránk, magyarokra? Mi a közös II. Rákóczi Ferencben, Kossuth Lajosban és Kállay Miklósban? Hogyan látták a muszlim életet egy szekuláris államban a magyar hittérítők? Ebben a kötetben ilyen és ehhez hasonló kérdésekről, illetve a Török Köztársaság első negyed évszázadáról – azon belül is a magyar vonatkozásokról – kaphat átfogó képet az olvasó egy magyar és egy török történész, Kövecsi-Oláh Péter és Emre Saral tolmácsolásában.