TETSZETTÜNK VOLNA FORRADALMAT CSINÁLNI

Azt is be kellett látnom, hogy a mából visszatekintve az a bátornak, sőt, néha hősiesnek látszó csapatmunka, amellyel a 80-as évtizedben a piaci magatartásokat utánzó intézmények létrejöttét (ld. gazdasági munkaközösség, vállalati tanács, vagyonközpont) segítettük elő a legjobb esetben is a „jozefinista illúzió” (Lengyel László) kergetésének tűnik, nyersebben a pártállam agóniáját nyújtottuk el. Joggal kérdezhetik a mai olvasók, ha ennyire jól tudtuk, hogy még a magyar reformszocializmus is ezer sebből vérzik, akkor miért igyekeztünk javaslatainkkal, a csikorgó merevséget oldó, az olajozást biztosító új formákkal feltartóztatni azt a pénzügyi válságot, amely végül az általunk gyűlölt álszent Kádár rendszert, a szocializmus „plasztik-piaci” modelljét (Kornai János) is maga alá temette volna. Pátosz nélkül: akkor is és a mai fejemmel is azt gondoltam, megkockáztatom valamennyien, hogy a válságban szétfeslik a társadalom szövete, több is veszhet, mint a fennálló szocializmus. Igaz, harmincöt éve nem gondoltam, hogy egyszer majd védekeznem kell amiatt, hogy megpróbáltam (megpróbáltuk) átalakítani a rendszert, és végül – kéretik nem sajnálkozni – a dacból összeállított javaslataink miatt elvesztettük állásunkat, munkahelyünket is, egy időre úgy tűnt, munkanélküliek leszünk. Egy biztos munkahelyünk megszűnte után útjaink szétváltak. Ha több kitartás lett volna bennünk, ha együtt kibírjuk az Intézet megszüntetése után a rendszerváltásig hátralévő két-két és fél évet, igaz, egyre indulatosabban, és a megszokott biztonságot nyújtó állás nélkül, akkor ma a dicsőséges forradalmi élcsapat egyik egységeként vonulhattunk volna be valamennyien a történelembe. Persze, akkor sem lettünk volna olyanok, mint a Bibó kollégisták, akik zsebre vágták, „haza vitték” az átalakuló országot. Sem forradalmi élcsapat, sem az ország javainak a zsebre vágói nem lettünk. Mi volt akkor a reformok értelme? A kötet címe erre a dilemmára utal „Tetszettünk volna forradalmat csinálni”. (Csillag István)