TAR SÁNDOR

Tar Sándor a modern magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alkotója. Paraszti származású, majd munkásként kezdett el írni, és hamar berobbant az irodalomba, de sikerei hatására sem hagyta ott a gyárat, sőt traumaként élte meg, amikor elbocsátották. Sohasem került az irodalmi élet centrumába, mindig a periférián mozgott, és ezt a helyzetet csak megerősítette az, amikor kiderült, hogy ügynök volt. A lelepleződés megtörte a pályát, emberi-írói hanyatlással járt számára, ami rányomta a bélyegét az újabb kötetek fogadtatására is, melyekről már alig-alig született kritika. A szerző ügynöki múltja árnyékot vetett az életmű esztétikai megítélésére is, megritkultak a róla szóló írások, és egy időre kiszorult a kánonból. Az utóbbi években azonban egyre többen érdeklődnek az életmű iránt, amely egyre népszerűbb nemcsak az olvasók körében, de számos filmes és színházi alkotót is inspirál. A kétezres években még azt lehetett gondolni, eljárt felette az idő, hiszen elsüllyedt az a világ, melynek a háttere előtt ez a próza érvényes lehet – aztán kiderült, hogy sem az a világ nem tűnt el teljesen, sem Tar művészetének szavatossága nem járt le. A megújult érdeklődés nem független a kortárs magyar és világirodalom általános folyamataitól, melyekben egyre nagyobb szerepet játszik a realizmus poétikája és a társadalmi felelősség gondolata. Az irodalomban ismét megjelent a szolidaritás eszméje, és ezek a folyamatok szinte automatikusan emelték vissza Tar Sándort a főáramba. Valóságos kultusz is elkezdett kialakulni körülötte, beszédmódja követőkre talált, egyre többet hivatkoznak rá.