TAPOSÓMALOM TAPOSÓAKNÁKKAL – ÍRÁSOK A MEGMAGYAROSÍTOTT ÁLLAMSZOCIALIZMUSRÓL

„Lángoktól ölelt kis országból” lettünk a világháború végére – utolsó csatlós. Még jegyrendszer szerint vártunk a napi betevőre, ám sorban állás közben a csalánfőzelék és a szalámitaktika receptjét is megtanultuk. Építettük a béketábor „erős bástyáját” – békeharccal, békepappal, békekölcsönnel. Közben fokozott éberséggel penderítettük ki sorainkból a Tito-bérenceket, a munkásárulókat és a klerikális reakció uszályába kerülteket. Szorgalmasan tanultuk az „újbeszél” kulcsfogalmait: apparátcsik, csasztuska, drúzsba, gimnasztyorka, kulák, kolhoz, káder, komisszár, málenkij robot, nacsalnyik, sztahanovista, ukáz, usánka. Az igyekezet honoráriuma: „csengőfrász”. A szorongásokat Molotov-koktélokkal próbáltuk oldani, s ettől rögvest kiérdemeltük a „szabadságharcos nemzet” titulust. E randalírozásnak gyorsan véget vetettek a pufajkások. Maradt a „Kis lak áll a nagy Duna mentében…”. Aztán mégis nekibuzdultunk, s mi lettünk a láger „legvidámabb barakkja”. Amikor e barakk eresztékei kezdtek szétlazulni, újra nekibátorodtunk és „kiütöttük az első téglát a Falból”. Nyelvtudásunk maradékával meg sóhajtottunk egy utolsót: „Tovarisi konyec!” Gomolygó ábrándképekkel kezdtünk zarándokolni Európa napnyugati fertálya felé. Ám a többségnek a napi rezsire sem tellett. Mintha rendszert könnyebb lett volna váltani, mint demokrácia-valutát. A hátramaradók lettek a század- és ezredfordulóra a letűnt közelmúltat visszasíró, „nosztalgiázó panelprolik”. Mi minden belefért a Duna és a Tisza középső folyása mentén a rövid huszadik század második felébe?