SZOCIALIZMUST AKARUNK, DE MAGYAR ÚTON – MUNKÁSTANÁCSOK 1956-1957-BEN

Könyvünk bemutatja, miként alakult ötvenhatban, a politikai válsághelyzetben a stabilitását és orientációs pontjait elvesztő „hivatalos politika” és a demokratikusan megválasztott munkástanácsok viszonya a forradalom alatt, valamint az annak leverését követő időszakban.Az üzemtörténeti események belső dinamikájára fókuszáló történetírói trendet követő kötet a különféle politikai doktrínák és a társadalmi gyakorlat kölcsönviszonyát elemzi – bízva abban, hogy az alapos levéltári munkára épülő szöveg hozzájárul az ötvenhatról szóló, olykor megrekedtnek látszó tudományos beszéd megújulásához.„Rácz [Sándor] politikai állásfoglalását én nem tudtam kiismerni. A marxizmus–leninizmus alapján nem akarta a szocializmust. Valami merőben ellentétes valamit akart, miközben hangoztatta, hogy nem akar kapitalizmust. Állandóan hangoskodott, nagy nemzeties szavakat használt. Az MDP-vel, illetve a kommunistákkal szembe állt.”Királyházi Sándor egykori szociáldemokrata lakatos a rendszerrel kapcsolatban leszögezte, hogy „tiszta demokráciát akarunk és bennünket a szabadság, függetlenség vezet. Végérvényesen elvetjük az elmúlt 10 esztendő összes hazugságait, aljasságait. A 10 esztendő alatt bennünket sérelem ért mint munkásokat, és úgy érezzük hogy igazságtalanság történt velünk, azaz mi a demokrácia mellett foglalunk állást.”A soproni városi munkástanács decemberi ülésén az egyik küldött úgy fogalmazott, hogy „demokraták akarunk lenni, de a 10 parancsolat alapján. Ezen az alapon mindenkinek megbocsátottam, akik ellenem vétettek. Higgyék el, a 700 000 kommunistának a 71-80 %-a nem kommunista, hanem magyar ember.”