SZAMÁR A HEGYEN

Az 1990-es évek elején telefonhívást kaptam az Amerikai Egyesült Államokból, idős, nyolcvanon túli egyetemi tanár invitált – könyvfordításom kapcsán, melyben egy neves angol filozófus munkáját ültettem magyarra – háromnapos összejövetelre. Dadogva mondtam igent, s addig sosem ismert büszkeség dagasztotta keblemet. Ha szegény Apám ezt megérte volna! Két héttel később hivatalos levél jött az öregtől, benne az összejövetel programja. A színhely ötcsillagos észak-magyarországi luxusszálloda. A programot olvasva kikerekedett a szemem: délelőtt, délután „workshopok”, időnként golfozás, koktélozás, svédasztalos vacsorák… Te atyaúristen, hová csöppentem? Ha én ezt a klubban, akarom mondani a helyi kocsmában elmesélem! A részvevők markát fejenként kilencszáz dolcsi üti azért, hogy osszák az észt. Mi lenne, futott át a gondolat a fejemben, ha írnék az öregnek, hogy utaljon át nekem négyszázötven dollárt, oszt’ felejtsük el egymást! Lelki szemeim előtt megjelent a golfpálya, láttam magam, ahogy forgatom az ütőt a kezemben, majd bosszúsan suhintok a levegőbe egy félresikerült ütés után… S láttam a bárban, ahogy próbálok kiigazodni az ismeretlen italok között, s latolgatom, illik-e csupán unikumot kérni a nálam sokkal elegánsabb pincértől.Pár nap múltán megint levelet hozott a posta. Megkaptam a meghívottak listáját. Tizenkét név. Tizenegy név alatt öt-hatsornyi szöveg az illető tudományos címeivel és rangjaival. Első blikkre láttam, hogy bizony kilógok a díszes társaságból. Az én nevem alatt ugyanis a lakcímet és a telefonszámot leszámítva az égvilágon semmi nem szerepelt.Másnap levelet írtam a professzornak, s halaszthatatlan műtétre hivatkozva lemondtam a szíves meghívást.(Szentmiklósi Tamás: Hogyan nem lettem igazi értelmiségi?)