SAS JÓZSEF – A NEMZET KOMÉDIÁSA

„Sokat beszélgettem Józsival, mielőtt ebbe a könyvbe belekezdtem. Minden idegszálammal tiltakoztam ellene, semmiképpen sem akartam megírni. A sokadik telefonbeszélgetés után tűnt fel, hogy egyre több szót ejtett az apjáról, és már azt éreztette, nem is ő maga az igazi téma, hanem az apja emléke. Valahogy ki kellene beszélnie magából az apja szellemét, nyomot hagyni, hogy milyen nagyszerű színész, énekes és apa volt. Kutatott utána minden fellelhető helyen, s gondosan összerendezett anyagot tárolt otthon, tiszta fehér lapokon. Fényképeket dédelgetett, amikből nagyon kevés maradt csak, meg pár nagyon rossz minőségű színházi fotót. És ahogy egyre többet beszélt az apjáról, valahogy kinyílt előttem egy addig láthatatlan, hatalmas kapu, mögötte titokzatos üres tér, amelyről csak érezni lehet, hogy van benne valami rejtélyes történet, valami megfoghatatlan, de mégis létező világ mozgó árnyakkal vagy azok sejtéseivel. Volt ez a pillanat, és attól kezdve másképp hallottam Józsi szavait, másképp láttam őt magát, és minden valahogy más lett. A világ egy rejtőzködő, fölfogni képtelenség dimenziója vett és vesz körül, és megértettem, miért kell Józsinak mindig elölről elbeszélnie a történetét, miért fontos a legapróbb mozaiklapokat is összegyűjtenie. Mert csak ez van. Az ő élete az apja életének a folytatása, benne van minden mozdulatában. Muszáj nyomot hagynia a világban, hogy az ő élete révén valahogy az apja élete is kiteljesedjék. Micsoda méltánytalanság fiatalon, egy szalmazsákon a láger reménytelenül sötét zugában, betegen bevégezni azt, ami még igazán el sem kezdődött!”