RÓZSA SÁNDOR NÁLUNK (BETYÁROK ÉS EGYEBEK)

Kevés szegletében a világnak tartozik olyan elválaszthatatlanul össze ember és természet, mint a pusztában, ahol a természet rendjébe illeszkedés az egyetlen lehetőség a megmaradásra. Így volt ez a XIX. század második felében a Szeged környéki, akkor még végtelennek és öröknek tűnő pusztákon is.Az ősfoglalkozásokat űző, kevés szavú, a Nappal, a Holddal és a csillagokkal beszélő viszonyban élő juhászemberek, gulyások és csikósok pontosan tudták ezt. A kötet elbeszélései erről a tudásról, csorbíthatatlan igazságaikról, maguk szabta törvényeikről mesélnek. S mesélnek még a pusztai népekből kiszakadt törvényen kívüliekről, a betyárokról is, egy elsüllyedt világ derűjével, békességével és indulataival; arról, hogy milyen volt a betyárvilág az Alföldön, hogy kik közül kerültek ki tagjai, s hogyan váltak azzá. Kik segítették és kik üldözték őket? Mi a különbség a lenézett „futóbetyár” és Rózsa Sándor között? Honnan ered a betyárromantika, s van-e igazsága?Mindezekről a szemtanú hitelességével ír egyik legnagyobb elbeszélőnk, Móra Ferenc atyai mestere, Tömörkény István.A kötetet korabeli betyárfényképek valamint a magyar pásztorművészet motívumkincséből merítő grafikák díszítik.„A pulikutya(részlet)A juhászok alól apránként fogy a föld. Amely földbe egyszer már belement az ekével a szántóvető, onnan véglegesen takarodhat a birka meg a juhász; amiről egyszer fölfedezik, hogy búzát is tud teremni, azt többé legelőnek vissza nem adják. Az ősfoglalkozásoknak egyre fogy a helyük, az ekevas egyre jobban hatol be a pusztákba, mind kevesebb lesz a töretlen föld. Bizony már sokuk abbanhagyta a mesterséget, beállt szántóvető, födél alatt háló embernek, erdei munkásnak, miegymás. Más része még vergődik a semmire sem való szikes földeken, ahol éppen csak hogy teng-leng a bürge. Éjszakánkint be-becsap juhaival a más vetésébe vagy a tilalmas erdőkbe, ha tetten érik, zálogot ad, utána bírságot fizet a rendőrbírónál. Hogy fizethessen: egy-két birkát elkótyavetyél, így fogy, fogyogat darabról darabra a nyáj, s lassankint előáll egy etnográfiai érdekesség: az elzüllött juhász.Ilyen ember az öreg Susi Illés, innen az Alsótanyáról. (Nem messze van, mindössze-vissza is csak valami hat óra járás.) Régi ember, régi juhászos ember, leveles ember. Mióta él, sok levelet kihordtak neki a pusztára a bírótól, mert tilos legeltetés nélkül nem lehet ellenni. A bírságiumokban aztán fogyott az öreg, nyája megapadt, elszegényedett. Azután italos is az ember. Azelőtt még csak-csak, mert borozott, hanem vénségére pálinkára adta magát, verje el az Isten a tövét útrul útra. Régente a boritalt szerette nagyon.Az igaz, hogy akkor a bor is olcsóbb volt, s ő is lehetősebb életet élt. Azon időkben szamáron járt be, s akkor a szamárért is kapott bírságot, mert megesett, hogy egy egész napon át kint állt a szamár a kocsmaajtó előtt, de meg nem itatta a vén rosszaság, úgy gondolkozván, hogy eleget iszik a gazdája, hát ne igyanak mind a ketten. Azóta elfogyott Susi alól a szamár is, már csak gyalog jár be, nem maradt egyebe, mint néhány rongyos szál birka meg a puli. A puli szokta kísérni, ha bejön.Ezzel a vénemberrel megesett mostanában, hogy… Várjunk csak. Olyan dolog ez, hogy ebbe jól meg kell fogózni. Hát megesett vele, hogy… hogy is mondjam csak, izé – ámbátor, a jó reggelét neki, meg lehet azt mondani, mert ténydolog, akármennyire röstelljük is, hát megesett vele, hogy koldult a városon. Borzasztóság ez! Hogy valamely uralkodóháznak valamely elzüllött fattya koldul, hát uramisten: mindön jó családban köll egy rossznak lönni – mondja a nóta –, hanem hogy egy magyar juhász bejöjjön a városba koldulni, ilyet még nem értem. Úgy látszik azonban, hogy mindent meg kell már érni.Koldult az öreg az utcán, mégpedig pálinkára valót. Ha négy-öt vasat összekoldult, elment vele a butikba, elitta, s újra koldulni állt. Minél többször esett ez meg vele, annál italosabban koldult. Így jó időben megy valahogyan a koldulás. Télen nemigen gombolkoznak ki a krajcárért az emberek, de ilyenkor job