PSZALTÉRIUM

Az ember alkotta hárfát, a pszaltériumot az ókori görögök kitették a tengerpartra és a húrok zenéjét a szelekre bízták. Ember és természet, hétköznap és mítosz, tudatosság és végzet találkozása volt ez, miként a kötet költőjének rövid élete, vagyis sorsa és a versek formai-tartalmi nagyszerűsége is. Jakab Zoltánnak három évtized adatott meg, vele az emberi mélység és az alkotói tehetség. Hozzá a megszerzett tudás, verstani és kulturális: antik műveltség, irodalom, filozófia, zene. Archaikus és modern is volt, mert mindig értéket őrzött és mutatott fel, időmértékben, rímben, versbeszédben egyaránt. A gnózis, a megismerés vezérelte: önmaga és a világ múlékonyságának, sárhoz tapadottságának és fenségességének rögzítése, valóság, misztikum, mítosz sajátságos ötvözetében. „Ölelni tán legédesebb magány” – írta, s mivel nagy tehetségű költő szólt így, jól kell olvasnunk ezt is: a megismerés metafizikája, konkrétuma és elérhetetlensége, szomorúsága és szépsége is ez, ahogy a posztumusz könyv egésze, lényege. (Kaiser László)