PILÁTUS-PARK

Már első verskötetének szerkesztője úgy jellemezte költészetét, mint amelyből tartózkodó személyiség rajzolódik ki; első három verseskönyvét ismételve-folytatva a kirajzolódásra helyeződik most is a hangsúly. „Ironikus és önironikus hangvétele fegyelmező formaérzékkel és szikár gondolatisággal párosul” – az egykori jellemzés továbbra is érvényes. „Az egyén és a történelem szövedékében nyomoz”, olvashattuk róla egykor. Ez illik legújabb kötetére is, amelyben azt írja „a” versre utalva: „Van úgy, hogy meg kell írni, ha szép is”, de ha kénytelen, próza formában dísztelen költeményeket „vet papírra”. Látleletei mögött élmények húzódnak meg, tárgyszerűségre törekvő képeiből egy morális költő arcvonásai bontakoznak ki. Korábbi verseinek egy részét és az utóbbi hat évben írottakat sajátos tükörrendszerbe állítja: következetes kételkedését a végsőkig fokozva a valósnak tartott, ám fiktív elemeket bőven tartalmazó „gospel-mese” hőseiről a groteszk eszközeivel ad hitelesítő, s talán elgondolkodtató közelképet.