PÁRATLAN PÁROSOK – PSZICHIÁTER SZEMMEL

Pszichiáterként vallom, hogy az emberek jelleme, személyisége nem változott az ókortól napjainkig. A jelenleg ismert karaktertípusok évszázadok óta léteznek, új személyiségvonás nem jelent meg.Az alapvető konfliktushelyzetek a szülő-gyermek viszonyban vagy a párkapcsolatokban változatlanok. A szerelem vagy a féltékenység minden korban előfordult, ahogy bármely más érzelmi megnyilvánulás. Az ókori görög drámákból vagy Shakespeare műveiből meg lehet írni napjaink pszichopatológiai kézikönyvét. Természetesen mind a mai napig a társadalmi berendezkedés, a vallás, a hagyományok erős befolyást gyakorolnak az emberek „mozgásterére”, de mindig voltak, akik ezeket a kereteket átlépték, a konvenciókkkal nem törődve a saját útjukat járták.Eredetileg úgy gondoltam, hogy a művészvilág jól ismert párkapcsolatain keresztül mutatom meg, hogy az ő életük sem volt könnyebb, mint másoké. Az (el)ismertség vagy az anyagi, illetve társadalmi körülményeik épp annyi előnyt, mint hátrányt jelentettek az életükben. Írás közben realizáltam, hogy könyvem elsősorban a nőkről szól. Nőkről, akik saját koruk erkölcsi korlátait feszegették, nem egyszer átlépték. Mertek bátrak lenni. Akár művészként, akár múzsaként meg kellett küzdeniük a szerepüket kísérő előítéletekkel, irigységgel, gúnnyal. Közös volt bennük, hogy alkotótársuk művészi kibontakozását mindaddig segítették, amíg a saját korlátaik engedték.Egyik partnerkapcsolat sem volt felhőtlen. A szenvedély mellett ott volt a szenvedés. Az egyik szükségszerűen feltételezi a másikat? A szenvedély előbb vagy utóbb kihűl, de a két félnél általában nem egyidőben. Ha az intimitás iránti igény megmarad, és kialakul egy egészséges kötődés, akkor van esély a hosszú távú harmonikus kapcsolatra, hacsak nem lobban fel újból a szenvedély – egy harmadik iránt. Ezért kétértelmű a könyv címe. A Páratlan párosok nemcsak azt jelenti, hogy rendkívüli emberpárokról írok, hanem azt is, hogy a párkapcsolatokban gyakran feltűnik a harmadik. Ezt a helyzetet mindenki másképp kezeli vagyoni és társadalmi helyzettől, tehetségtől és – megkockáztatom – intellektustól függetlenül. A kiemelkedő tehetséggel rendelkező emberek a párkapcsolati konfliktusaikat épp annyira jól-rosszul oldották meg, ahogyan mi, átlagemberek. Azaz, nem egészen. Akikről szó lesz a könyvben, azok vállalták önmagukat, érzelmeiket, még azon az áron is, hogy sokat veszítenek. Lehet, hogy több csalódást, de több élményt is átéltek. Léda nem törődött az emberek erkölcsi ítéletével, és elhagyott, eldobott szeretőként sem gondolt bosszúra. Csinszka boldogan áldozta fel fiatal éveit Adyért. Clara Schumann szerelméért inkább szakított apjával, aki egyben tanítómestere és „menedzsere” is volt. A sort folytathatnánk George Sand-nal, Lou Saloméval, Alma Mahlerrel, Frida Kahlóval, Sylvia Plath-szal, Domján Edittel és Ruttkai Évával. Példájuk segít abban, hogy átgondoljuk saját választásainkat, életünk során hozott döntéseinket. Tanulhatunk tőlük, tanulhatunk belőlük. Akár úgy, hogy elkerüljük, akár úgy, hogy követjük a példájukat.A szerző