ÖNÉLETRAJZI TÖREDÉK, TALÁLT SZÖVEG – IRAODALOMELMÉLETI TANULMÁNYOK

„…az író minden sorát, még magánleveleit is a nyilvánosságnak írja, […] titokban számít reá, hogy e bizalmas sorai is odatartoznak majd egyszer művéhez” – írja a naplóolvasó és -író Márai Sándor 1934-ben, akkor, amikor az önéletrajzi műfajok Magyarországon az irodalmi élet fősodrába kerülnek. E könyv éppen ennek az időszaknak, a magyar irodalmi modernségnek néhány fontos önéletrajzi töredékét vizsgálja. Csáth Géza, Füst Milán, Márai Sándor naplói, József Attila Szabad-ötletek jegyzéke, Babits Mihály beszélgetőfüzetei jóval keletkezésük után jelentek meg, s az írói életműhöz tartozásuk közel sem olyan egyértelmű, mint azt a fenti idézet sugallja: a nagy, kanonizált életművek posztumusz, szerzői jóváhagyás nélkül kiadott „talált szövegei” kihívás elé állítják az olvasót és az irodalomtörténészt. A kihívás azonban nem csupán a keletkezés és megjelenés körülményeiből következik, hiszen e szövegek különös szellemi bátorsággal és elszántsággal beszélnek tabutémákról, szexualitásról, halálról, testi szenvedésről, énvesztésről, mámorról, mindez pedig magyarázza az olvasói, értelmezői vágyat, mely az irodalomtörténeti feledésből kultúránk felszínére hajtja e peremszövegeket.