OLVASÓ-PRÓBA

Olvasmány és befogadó találkozásakor mindkét fél próbának van kitéve. Egy „olvasmány-jelölt” szöveg akkor avatódik föl olvasmánynak, amikor olvasója, nézője, hallgatója olvasóközönsége lesz, az olvasni tudó olvasó-jelölt pedig akkor válik műalkotás olvasójává, amikor elolvas egy művet. De hát mit is jelent olvasmánynak és olvasónak lenni? Kibetűzni, vagy kényszerből, kötelességből, nyögvenyelősen végigolvasni egy szöveget? Meg kell-e érteni, el kell-e fogadni, kedvezően kell-e fogadni egy szöveget ahhoz, hogy olvasmánnyá, az olvasni tudó ember pedig olvasóvá váljon? Hány és hányféle olvasó kell ahhoz, hogy egy szöveg olvasmánnyá legyen? És meddig tart az olvasmány-lét? Mi lesz egy olvasmánnyal, ha elfogynak olvasói? Nem éppen az úgynevezett „olvasmányirodalmat” (vagyis a lektűrt) fenyegeti jobban az elmúlás, elfelejtés, mint a kevesek által támogatott és megértett műveket? Mivel sokféle olvasóval, olvasmánnyal, olvasási indítékkal, olvasástörténettel, olvasmánysorssal lehet és kell számolni, újra és újra, újabb és újabb válaszokkal kell próbálkoznunk. Magam is ezt teszem olvasással foglalkozó könyveimben.Ez a kötet az utóbbi tíz évben készült írásokat tartalmaz. Könyvem első részében egyes irodalmi művek (Bulgakov, Géczi János, Hesse, József Attila, Kosztolányi Dezső, Nagy László, Pilinszky, Örkény művei) fogadtatásával és befogadásával (értékelésével, hatásával, értelmezésével) foglalkozom. Második részében egyfelől a magyarországi recepciókutatásban eddig alig-alig előforduló non fiction-befogadás vizsgálatok szerepelnek: egy evangéliumi fejezet, egy neves középkori arab filozófus (Ibn Tufajl) és a New Age és a New Science határterületére tájolható, a tudomány, filozófia és a vallás ötvözetét képező Varga Csaba-írás recepciójának vizsgálata – írja a könyv ajánlójában Kamarás István.