NAPOK PIRAMISAI

A sötétség mélyén járunk, az éjszaka sötétjében, ahol a lélek csak pislákol. Az idő túl gyorsan pereg, nem engedelmeskedik nekünk. Mit tehetünk? Tükörbe nézhetünk, könyörtelen önreflexiót gyakorolhatunk, és akkor van esély meglátni a fényt, a csodát. Illatok, hangok, érzések, érintések, pillantások, hangulatok jönnek közel ilyenkor, a lét alapvető érzékisége, és annak megtapasztalása, hogy minden egy rendezett láncba illeszkedik. A teljes élet tudata, amikor épp nincs „létgödör”, örvény, ami beszippant, a szabadság felfoghatatlan érzése, fiatalság, öröm, mert az idő lehet olyan is, mint a víz, mindent elmos, a múlt démonait is, a sötétséget is, a fonalként szakadozó pillanatokat pedig összeragasztja. De az is lehet, hogy az idő egy nagy mester, aki a másodpercekből, a percekből és órákból óriási épületeket tervez, ezek „a napok valódi piramisai”, amelyeknek egyszer valaki lerakta az alapjait. Mi gigantikus épületeket építünk rájuk, és a vastag falak között élünk egész életünkben…Daina Opolskaite litván írónő novelláskötete, a Napok piramisai olyan dolgokat hoz felszínre, melyek az ember lényegéhez tartoznak, a velük való foglalatosság munka, önismeret, életfeladat. A memento mori bölcsessége ebből a szempontból más előjelet kap, mélység és magasság egyszerre.