NAPLÓ 1961-1966

Az Argentínától búcsúzó Witold Gombrowicznak már nem kellett az önmegvalósításon dolgoznia. Nagy íróként fogadták Európában, az éretlenség világából bekerült a szalonokba. A Napló hőse, e belterjes világ törvényeit megsértő, szellemi szabadságát őrző kívülálló a narcizmus központjaként írta le Párizst – kiüresedett, némiképp anakronisztikus panoptikumként, ahol a művész csak a művészet, a gondolkodó csak a gondolatok piacán akar jelen lenni, nem akar művészként és gondolkodóként élni. Ez a lengyel válasz arra, hogy a fény városa létrehozta a maga sajátos árnyát, Európa félig barbár, félig civilizált perifériáját.A berlini Naplóban nincs hasonló stilizáció, mert a német kultúra sosem volt a lengyelek szemében a szellemi hegemón pozíciójában. A szerző Nyugat-Berlin „szigetén” a háborús múlt paradox kísérletével találkozik, és a munkába temetkező „új Európa” társadalmi jelenségeit figyeli meg. De vannak más, súlyos tapasztalatok is, amelyek néha igen nyomasztóvá teszik ezt az időszakot. Gombrowicznak végül Európában kellett megfizetnie a nagyság árát: a halál itt már nem pusztán a végleges alakot öltő életműnek, a külső erők által rákényszerített formákon túllépni nem tudó, beérkezett művész létállapotának metaforája, a fizikai közelsége is egyre inkább érezhető. Érdekes, hogy egyszerre és minden pironkodás nélkül képes vagyok ember és Ember lenni. Azon töröm a fejem, hogy összeszedjem-e a mosni való fehérneműt, ám eközben olyan vagyok, akár a megfeszített íj, onnan, a kezdet kezdetétől egészen addig, amit legutóbb végeztem el, és ami előttem áll. Egy pillanatra sem veszítve el a leghétköznapibb szálat, a lét Titka vagyok, és büszkesége, és betegsége, és vértanúsága. Az emberi természet keserűsége. Az emberi természet őrjöngése. Az emberi természet szabadjára engedése. Az emberi természet némasága.