KÉT KÉP KÖZÖTT

„Ebben a könyvben oda is nézek, ahol az látszik, ami nincs már, mert elmúlt, de van, mert emlékszem rá.”Mácsai Pál önéletrajzi könyve számvetés,visszatekintés, emlékpróba. Portré. A hosszabb és rövidebb fejezetek váltakozása mintha magának az emlékezésnek a folyamatát idézné, ezt erősíti a könyv közvetlen, eredendően ironikus stílusa is. Mácsai érzékeny és tárgyszerű emlékező: szereti alaposan körbejárni az adott témát: két pillanat, két helyszín vagy éppen két kép között. Külön-külön fejezetet szentel édesanyja és édesapja személyiségének és élettörténetének, hogy megismerhessük szülei közös történetét is; olvashatunk nagyanyjáról és nagynénjeiről, a hithez való viszonyáról. Az esszészerű visszaemlékezésekből a gondolkodó értelmiségi és a kíváncsi művész portréja rajzolódik ki, aki tisztában van azzal, hogy emlékezni alapvetően szubjektív.„Amire emlékszem, biztosan más, mint amire mások emlékeznek, és nyilván különbözik attól is, ami valóban történt velem. Csakhogy nem hiszem, hogy létezik valóban. Abban a szeszélyes görbületű visszapillantó tükörben viszont, amit emlékezetnek nevezünk, megbízom. Mert a sok hajlást és horpadást a tükrön, ahol egy-egy másodperc megnyúlik, csupa részlet, vagy hosszú évek úgy zsugorodnak össze, hogy nem is kivehetők, ezt a sok gyűrődést ugyanaz a kéz csinálta, amelyik a ráncokat a képemen. Főleg az életemről lesz tehát szó, feltéve, hogy az élet egy kéz, ami valamit csinál. Lehet kéz, egyébként, az élet bármi lehet: vonat, hajó, tenger is: „evezz, evezz az élet tengerén, de ki ne köss a bánat szigetén.”