HOMO CREATIVUS – LÉTEZÉS, ÉLETTÖRTÉNET, KREATIVITÁS

Az ember élete során számos egzisztenciális kérdéssel szembesül: az értelem, a végesség, a szabadság, a hitelesség kérdéseivel. Ezekre előbb vagy utóbb valamiféle „választ” kell adnia, amely válaszok eltérő színvonalúak lehetnek. Egy képzeletbeli kontinuum egyik végpontján találhatók a problémás, regresszív, inautentikus válaszok, amelyek adott esetben akár betegség formáját is ölthetik, míg a másik végponton találhatók az „egészséges”, kreatív vagy autentikus válaszok. Természetesen a kontinuumon számos „átmeneti” változat is megjelenik, de megfigyelhető egyfajta „mozgás” is a két szélsőség közt. (A „hanyatló” mozgás egyik példája lehet Csáth Géza, akinek az „esetével” a könyv egyik fejezete foglalkozik részletesen.) A kreatív válaszok bizonyos körülmények közt nem véletlenszerűen, random módon fordulnak elő egyes emberek életében, hanem összefüggő egészet alkotva egyfajta „kreatív én” kialakulását eredményezik. A kreatív én azonban nem csak azt jelenti, hogy a kreatív ember, a művész, a tudós identitása az alkotói lét köré szerveződik, hanem azt is, hogy az alkotó tevékenység elválaszthatatlanul összefonódik ennek az énnek a megteremtésével és fenntartásával; önmagunk, mások és a világ egyidejű, egymást átható megismeréséről van szó tehát. Hogy a kreativitás több, mint amit például a klasszikus pszichoanalízis tulajdonított neki (vágyak szublimációja, magas színvonalú elhárítás vagy „öngyógyítás”), arra Freud egyik legközelebbi tanítványa, az egzisztenciális megközelítés egyik megalapítója, Otto Rank mutatott rá először, amikor így fogalmazott: „A kreativitás ugyanúgy ott van a művészi produkció gyökereinél, mint az élet megtapasztalásánál.”