GÓLYÁK ÉS RÉTESEK

Csöngetnek, váratlan vendég érkezik. Ugrik a pulzusunk, egyből védekező pozícióba rendeződünk. Fésülködünk, kényelmes, otthoni gönceinkből valami vállalhatóba bújunk, előhagyott holmijainkat behányjuk valamelyik szekrénybe, szellőztetünk. Otthonunkat igyekszünk mindinkább megfosztani otthonjellegétől, lesimítjuk ruhánk ráncait, mosolyt öltünk, elhitetni vágyott önmagunk kirakatává alakulunk. De mi lenne, ha minderre nem volna mód, ha valaki eleve így, természetes élőhelyünk otthonos lakóiként láthatna minket? Mi lenne, ha ez a valaki mindennek tetejében egy élesszemű, empatikus költő lenne, aki odanéz akkor is, mikor az etikett szerint elfordulni illene, de mégsem fintorog a látottak mián? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy több mint húsz év alatt több mint harmincszor látogatott ide egy jeles angol költő, s egyszerre idegen és otthonossá váló tekintetét egy Bristolba költözött, nála majd’ harminc évvel fiatalabb magyar pályatársa szinkronizálná értő, érző módon, épp nekünk? Bele akarnánk-e nézi ebbe a realitásában groteszk, de groteszkségében oly reális tükörbe? Akarnánk-e látni magunkat „rejtett kamerás” felvételeken, kinyúlt, pecsétes pizsamában, mackónadrágban, mondjuk az orrunkat piszkálva? Ha nemet is hazudnánk, tudnánk jól: naná. Norman Jope olyan lüktető, zsibongó lírát teremt e pillanatképek mozaikjaiból, mely nem szépít és nem torzít, nem zeng odát, s nem is katasztrófaturizmust művel. Utcákat, tájakat pásztáz, s épp azt figyeli, amit mi, kényelmes itteniek elszalasztunk: épületeken, tárgyakon az itt élők nyomát őrző, apró jeleket, járókelők arckifejezéseit, emlékhelyeinken múltak és jelenek örökös egyszerre történését. E gólyák és rétesek mentén olvasott világ identitásának háromdimenziós domborzati térképét, hegy- és víz-(és kávéház- és könyvesbolt- és piac- és lakótelep-)rajzát. Röntgenfelvételünket, mely, ha nem útikönyv gyanánt, hanem Hans Castorp módjára vesszük kezünkbe, akár madame Chauchat áttetsző teste is lehet.Nyerges Gábor Ádám