ETIKA

Nicolai Hartmann kultúrtörténeti-filozófiai közelmúltunk tudományosságának egyik meghatározó személyisége, a 20. század ontológiájának, értékelméletének, etikájának és esztétikájának szisztematizáló törekvésű gondolkodója. A kritikai realizmus képviselője, a 20. századi metafizika legjelentősebb megújítója.Hartmann Etikája a kultúrtörténet egyik legjelentősebb nagyetikája. Olyan művek mellett, mint Arisztotelész Nikomakhoszi etikája, mint Ágoston A szabad akaratról szóló pszeudodialógusa, mint Kantnak Az erkölcsök metafizikájának alapvetésében és a Kritikákban kifejtett, az erkölcsi követelmény természetéről szóló elmélete, illetve mint Scheler Materiális értéketikája. Olyan művek mellett tehát, amelyek az emberiség erkölcsi öneszmélésének talán legkiemelkedőbb dokumentumai, az emberiség öntudatra ébredésének, szabadságra találásának talán legfontosabb jelentésadói. A hartmanni Etika a társadalmi lét reálanalízisére felépített etikai rendszer, amely ontológiai megalapozással kísérli meg az értékidealitás létjellegének rögzítését, az értékek birodalmának feltérképezését, az erkölcsi világ alapfenoménjeinek – az erkölcsi követelménynek, az értékességnek, a morális szabadságnak, az erkölcsi jónak – a fogalmi tisztázását. Ehhez azonban tisztáznia kell a létkategóriák és az értékelvek közti viszonyt, át kell tekintenie a kategoriális törvények érvényesülésének feltételeit és kifejeződésformáit az erkölcsi értékek idealitásvilágában, fel kell tárnia az akarat morális szabadságának determinációs sajátosságait. Hogy megválaszolhassa a központi kérdést: Mit is jelent valójában, hogy erkölcsi lények vagyunk? A hartmanni Etika értelmi és érzelmi alaphangütése a feltétlen hit az emberben, a feltétlen hit a világ s ezen belül az emberi élet értékteljességében, a megkérdőjelezhetetlen meggyőződés az ember teremtőerejében, amely segítségével önmaga teremti magasrendű létvalóságát. Ez az etika – ahogy minden igazi etika – mindenesetre nem erénytan. Egy „erénytanhoz” – ahogy Hartmann is hangsúlyozza – valamiféle útmutatás is tartozna, hogy miként is kell az értékeket megvalósítani. De az etikának nem az a dolga, hogy aktuális programokat fogalmazzon meg, hogy valamelyik oldalra álljon. Az etika nem moralizálhat. Mindenkinek önmagában kell a morális döntést meghoznia. „Erénytant mindenki csak önmagának adhat.” Az etikának csak egy lehet a feladata: hogy kinevelje, hogy gondozza, hogy elmélyítse az emberben ott munkáló aktivitást, szellemi teremtőképességet.