ERDÉLY VÉDŐSZENTJE – A SZENT LÁSZLÓRÓL SZÓLÓ MONDÁK TÍPUS- ÉS MOTÍVUMINDEXE

A Szent László-mondakör egyike a magyar folklór tipológiailag leginkább gazdag narratív hagyományköreinek. A nevezetes történeti hősök sorában mindössze Mátyás király alakja körül létrejött narratív tradíció nagyobb és kiterjedtebb. E hagyománykör sokszínűségét jelzi, hogy honfoglalás előtti folklórmotívumok éppúgy részét képezik, mint a 20. századi keletkezésű népköltészeti szövegek, és különösen nagy számban olyan folklórhagyományok, melyek helyi mondaként egy-egy konkrét helyhez – forráshoz, fához, sziklához, hegyhasadékhoz stb. – fűződnek. Lényegében e nagyfokú lokalizáltság segítette a vonatkozó hagyományok több évszázados fennmaradását is a legtöbb esetben. Nem utolsó sorban pedig azok rendkívüli virulenciáját a szájhagyományozó népi műveltségben. A középkori forrásokból kiolvasható, hogy a Szent László alakja körül kialakult narratív tradíció már a kultusz első századaiban mondakörré szerveződött. A Szent László-mondakör egyike ama csekély számú epikus folklórhagyománynak, amelynek egyes elemei szinte egyidősek a magyarság Kárpát-medencei jelenlétével, és amely számos szegmensében dokumentálhatóan több száz éve kontinuus. Noha a hagyománykört át- meg átszövik a különféle internacionális motívumok és hagiográfiai toposzok, összességében olyan etnikus specifikum, akárcsak ikonográfiai tekintetben a Szent László-legenda falképciklusa. Szent László kultusza, népi tisztelete – úgy is mint Erdély védőszentjéé – a rendelkezésre álló adatok szerint különösen intenzív volt a középkorban Bihar megyében és a Királyhágón túli területeken. Nagyváradi sírhelye olyan európai hírű búcsújáró helynek számított, ahová még uralkodók is elzarándokoltak, illetve oda temetkeztek, és a váradi kultuszhely kisugárzásaként lokális búcsújáróhelyek Erdély földjén is kialakultak (például Torda vidékén és a Sajó völgyében). Erdély nagy részének protestánssá válásával az egyházi tisztelet helyébe mindinkább a már addig is széleskörűen elterjedt folklórhagyományok léptek, a szent király emlékét olyan, a 16. század közepe óta protestáns vidékeken is korábbi elevenségében tartva fenn, mint Aranyosszék és Kalotaszeg. Szent László népi tiszteletét a 19–20. században már többnyire ilyen lokális, táji mondakörök formájában sikerült regisztrálni Zala megyétől a Garam folyó mentéig, Baranya megyétől a felföldi Zoborvidékig, a Palócföldtől a Tornai-karsztvidékig, továbbá Bihar megyétől és Torda vidékétől keletre különösen a Cserhalomtájnak is mondott Sajó völgyében, egyes székelyföldi falucsoportokban, a Nyárád mentén, Csíkban és Udvarhelyszéken, továbbá legtovább élő és változatos formában Gyimesben és a moldvai csángók körében. A kötet lapjain a Szent László-kultusz nyolcszáz?kilencszáz esztendő során létrejött erdélyi és partiumi (feljegyzett/fennmaradt) narratív hagyományok átfogó igényű bemutatására teszünk kísérletet. Itt szükséges jelezni, hogy e típusmutató egy nagyobb, összefoglaló igényű könyvsorozat, A magyar történeti mondák katalógusának egyik fejezete, ebből adódik a folklorisztikailag rendszerezett szüzsék jelzete (MZ II. D.), továbbá a belső utalók esetenkénti szerepeltetése. E katalógusrészlet adatbázisát képező több ezer folklórszöveg a Magyar Történeti Mondák Archívumának integráns része, és hozzávetőlegesen félszáz publikált forrás, közel száz kézirattári dosszié, továbbá jelentős számú recens gyűjtés összessége. A több száz mondatípust tartalmazó típuskatalógust részletes motívumindex egészíti ki, egy alfabetikus rendben közzétett, a tárgyszó szövegkörnyezetére is utaló motívumindex, könnyebbé téve a vonatkozó hagyományok kereshetőségét. Az erdélyi Szent László-mondakör olyan népköltészeti hagyomány, amely folklorisztikai és interdiszciplináris tekintetben egyaránt az összmagyarság kulturális öröksége.