ENGEDD EL! – SZABADULÁS A LELKI TERHEK FOGSÁGÁBÓL

Engedd el! De hogyan? Akarva, de nem görcsösen? Meditálva, fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Mantrákat búgva, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva?Ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik és hat a szerelemre, szakmai kudarcra, betegségre egyaránt? Péterfi Judit riporter-műsorvezető saját sorsának hullámvasútjára ülteti fel az olvasót, magánéleti és szakmai életének magasságait és mélységeit tárja fel őszintén, professzionális kérdezőként szedi darabjaira az elengedés témáját olyan hiteles szakemberek segítségével, akiknek tudása a mindennapjainkban kísér. A személyes hangvételű, számos magánéleti tapasztalatot tükröző interjúkban Csernus Imre, Daubner Béla, Dudits Dénes, Feldmár András, Iványi Gábor, Máté Gábor és Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa) mutatnak lehetséges utakat sérüléseink feldolgozására, traumáink feloldására, szokásaink és sémáink elengedésére majd a továbblépésre. Hogy jobban megértsem az elengedés aktusát, rögtönzött közvélemény-kutatással feltérképeztem, ki, mire gondol, amikor azt mondja: „Engedd el!” A nem reprezentatív kérdezősködésemre a válasz többnyire a következő volt: „Nem görcsölsz rajta, hagyod, hadd menjen…” Ó, igen? És jóga közben? 356-os frekvencián? Békában szökellve? Meditálva fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Fejen állva, mantrákat búgva vagy epret zabálva, mezítláb, papírdarabkákat égetve a jeges tóban, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva, uram bocsᒠaz orgazmushegyek eksztázisában egy álló lovasszoborral az ablakban? Következő kérdésem rendszerint így szól: ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Ha van rá recept, akkor miért olyan rohadt nehéz ez úgy általában? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik? Mi a garancia arra, ha nálad igen, nálam is? Egyébként pedig létezik valamiféle piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor az elengedés működésbe lép? Nevetséges. Mégis egy egész iparág szakosodott erre. Semmi sem explicit, hiszen hányan hálásak módszereknek, tanácsadóknak és hányan átkozzák ugyanazokat. Lehet, hogy ami nekem nem jött be, másnak igen. Vagy fordítva. Én a végsőkig elmegyek a boncolásban. Darabjaira szedem szét a témát a kérdéseimmel, olyan szakemberek segítségével, akikkel már dolgoztam korábban, és munkásságuk számomra hitelt érdemlően bizonyított, továbbá olyanoktól is választ remélek, akikkel még soha nem találkoztam, de tudásuk a mindennapjaimban elkísért és hatással volt rám. Számtalan oldal és nézőpontból felmerül, és ütközik – ez volt a cél – majd kapaszkodik össze, kikacsintva rám. Jókai Anna fogalmazott úgy, hogy nem véletlen a forma, amibe a tartalom törekszik. Túl egyszerű lett volna csak magamról írni, vagy pusztán az interjúkat elkészíteni. Én ennél többre vágytam. Így most ebben a mindenen átívelő önreflexióban kifacsarom magam, és karcolnak a beszélgetőtársaim koherens véleményei is. Fullasztó néha. Pedig csak szabadulni akartam a torokszorításból. Ez az én súlyos szembenézésem, amibe évtizedekig tartott megérkezni. Drogként hat rám az adrenalin, élvezni akarom minden pillanatát a megfejtés háborújának. Mert háborúban állok. Háborúzom azokkal a megélhetési bűnözőkkel, akik, kihasználva a sérült emberek összetörtségét, lelki vívódását, mindenféle csodamódszerrel ígérnek megváltást. És tényleg csak a kóklereket szeretném kiebrudalni. Derüljön ki végre, aminek ki kell, és hadd tegyek végre pontot az Engedd el-ügy végére.Egy napja kezdtem el a könyv írását. Ezt azért is fontos megjegyeznem, mert tegnap óta figyelem, és számolom a felém jövő „Engedd el!” instrukciókat. Nos, tegnap kettő, ma reggel még tíz óra sem volt, már