EMLÉKIRAT ÉS NAPLÓ

„Jászai autodidakta, keserves szomjúsággal szerezte műveltségét. S talán sokszor naiv és tájékozatlan, mégis e nagyindulatú darabos lélek megrázó mélységeivel, bátor önismeretével megható hite nemes fényében több és különb és eredetibb sok nyugati ország nagyhírű memoár-írójánál. Gyakran sokkal inkább író, mint szinész, a balladai szaggatottság tragikus hatásának zseniális ismeretével, s itt megmutatkozik, hogy a tehetség tulajdonképpen egyféle, s talán csak véletlenség, hogy a zseniből író, festő, szinész vagy filozófus lesz-e.” (Török Sophie, Nyugat, 1927.)Jászai Mari emlékiratait olvasni még ma is izgalmas. Először 1927-ben jelentek meg, bár a feljegyzések, maga az emlékirat és a naplók sorai eredetileg nem azzal a céllal készültek, hogy valaha is kiadásra kerüljenek. Jászai a halála előtti néhány hónapban meggondolta magát, ekkoriban kezdte ugyanis Lehel Istvánnal kiválogatni a híres Pepita Füzet lapjait, melyek nemcsak gyerekkorról, színházról, vélt vagy valós szerelmekről (Kassai Vidor, Reviczky Gyula, Feszty Árpád, Szomory Dezső) szólnak, hanem a lélek belső rezdüléseiről, a nőiségről, sikerekről és kudarcokról, válságokról és vívódásokról. És végül szerelemről is: Plesch Jánost Rajecben ismerte meg 1908-ban, a neves belgyógyász Albert Einstein orvosa is volt, de jó barátságot ápolt korának számos művészével és közéleti személyiségével, mint Bernard Shaw vagy Marlene Dietrich.A jelen kiadás az első közlés alapján készült. Jászai Mari kilencven éve hunyt el.