ELLENFÉNY

Pirkko Saisio (1949) a finn kultúra sokoldalú alakja: író, rendező, színész, dramaturg, 1997­2001 között a helsinki Színművészeti Főiskolán a dramaturgia professzora. Legismertebb tanítványa a magyarra is rendszeresen fordított Sofi Oksanen. Saisio 2016-ban Aleksis Kivi életműdíjban részesült. Európa bolond évében, 1968 egyik nyári hajnalán indul a kötet cselekménye a frissen érettségizett fiatal Saisióval, akit a ballagási ünnepségről az idősebb önmaga „kísér haza”. Felvállaltan önéletrajzot ír, tudatosan terelgeti az olvasót egy évszámokkal és történelmi eseményekkel kikövezett úton. Az iskolában, az anyanyelvi órákon is rosszul teljesítő tinédzser tapasztalatait azzal a tudással olvassuk, melyet olvasóként nehezen tudunk figyelmen kívül hagyni: ezt a regényt egy befutott író írja fiatalabb önmagáról. A szótlan, önmagát kereső, dühvel teli tizenéves egyszerre gyűlöli önmagát, a szüleit, tanárait, szűkebb és tágabb környezetét, valamint érez leírhatatlan vágyat arra, hogy valakihez tartozhasson: szüleihez, tanáraihoz, szűkebb és tágabb környezetéhez. A kamaszkor ábrázolása éppen az én-ő narrátor váltogatásával válik hitelessé. A regény kerettörténetét a frissen érettségizett Saisio svájci élményei adják, melyekbe szépen belesimulnak az iskolai éveket felidéző szövegrészek. A Svájcban történtek retrospektív felvillantásával egyben Finnország és Svájc párhuzamba állítása is megtörténik: a két ország társadalmi, történelmi és politikai kontextusának felvázolása. E kettősség (a narráció szintjén is) pedig mintegy ellenfényben mutatja meg a fiatal felnőttet, akiben továbbra is ott munkál az istenkeresés és – mintegy családi örökségként – a kommunizmus utáni vágyakozás; a megfigyeltté és a megfigyelővé válás kényszere, mely végül az írásban, a történetté formálásban teljesedik ki.„Amikor Kárókatona belép a gyenge lámpák által rosszul megvilágított osztályterembe, titokzatosan, hajlott háttal, hóna alatt a füzeteinkkel, tisztán megérzem az élet értelmét. A várakozás az.Mivel hétről hétre, hónapról hónapra és évről évre azt várom, hogy Kárókatona felfedezze a titkomat, hogy átlásson a szavakon, a mélybe tekintsen, és meglássa gazdag, romokban heverő világomat, mely úgy sejlik fel a szavak által elfedett hártya alól, mint az elsüllyedt, sárral és korallokkal borított Atlantisz.” (Részlet a regényből)