EGY ZONGORA TÖRTÉNETE – 31887

Ramon Gener díjnyertes regényének központi szereplője egy zongora: különös, rejtélyes múltú hangszer, amelynek billentyűi titkokat rejtenek. Az elbeszélő nemcsak a zongora viszontagságos történetéről mesél, hanem feltárja az egész 20. századi európai történelem rejtett, személyes oldalát. Megismerhetjük Johannest, a visszahúzódó, virtuóz zenészt, aki az első világháborúban a frontra kényszerül; aggódó édesanyját, Ortrudot, aki megvásárolja a zongorát fia számára; Ryant, a becsületes, brit katonát, aki egy véletlen folytán megörökli a hangszert; Ryan lányát, Emilyt, aki a második világháború veszteségeit és borzalmait követően a zenében talál vigaszt. Különféle korok különféle emberei ők, akiknek sorsát mégis összeköti a különleges, 31887-es sorozatszámú, Grotrian-Steinweg márkájú koncertzongora; a viharos, sötét időkben a zene szinte mágikus erővel bír, megnyugvást, feloldást, erőd ad mindenkinek – a hangszer ellenségekből barátokat, botfülűekből zenészeket, idegenekből családot kovácsol.Részlet a könyvből:Egy nagyon kedves, kerek arcú úr fogadott minket. Olyan volt, mint egy középkorú manó. Arcát hatalmas, narancsszínű szeplők tarkították, dús, vörös haja és szakálla volt. Akcentusa meglehetősen mulatságosnak tűnt, mintha valahonnan Kelet-Európából érkezett volna, beszéd közben komikusan hadonászott rövid kis karjával, és puhának tűnő, tömzsi ujjaival. Furcsa hanglejtésével és tökéletes gömb formájú, ide-oda ringó pocakjával – amely erősen igyekezett kiszabadulni egy megkínzott bőröv szorításából – teljesen elvarázsolt bennünket. De amint kimondta a nevét – Janusz Borowski – máris meg tudtuk tippelni a származását – Kelet-Lengyelország valamely távoli erdejében születhetett.Falzettja és susogó „s”-ei bűvöletében kevesebb, mint tizenöt másodperc alatt körbejártuk a boltot. Rendkívül kicsi volt. Egyik zongora sem volt az a bársonyos hangú hangszer, amelyet megálmodtunk. Nem volt szükséges kipróbálni őket. Ekkor azonban – akár egy bűvész, aki a műsor végére tartogatja a nagy trükköt – a kerek arcú kisember elhúzott egy koszos, borzalmas, kopott virágmintás függönyt a bolt végében, és… voila…Amint megpillantottam, teljes bizonyossággal tudtam: ez az.Fekete félkoncertzongora volt. Ott hevert, tele karcolással, átfestve, porosan, alultápláltan, szomjasan. Mégis volt benne valami megfoghatatlan, ami életben tartotta; valami ősrégi fény, amely még nem akart kihunyni. Gyönyörű art déco megjelenésén túl mintha varázslat lakozott volna benne. A bűbáj egyenesen a szívembe hatolt: a zongora egy szempillantás alatt meghódított.Mint aki a legváratlanabb helyen találta meg a Frigyládát, izgatottan felnyitottam, és megpillantottam a márkáját: Grotrian-Steinweg. A nevet nem a híres braunschweigi gyártó szokásos gótikus betűtípusával írták, de tökéletesen illett a zongora stílusához. Felhajtottam a hangzótest tetejét, és egy csatatér tárult elém, ahol ezernyi ütközet zajlott. Kerestem a hangszer sorozatszámát, hogy kiderítsem, milyen idős lehet, de sehol sem találtam. Biztos eltemette a sok festékréteg, amellyel megnyomorították.Az első szemle után elérkezett az igazság pillanata. Akkor kellett eldőlnie, vajon tényleg álmaim bársonyos hangú zongorájával állok-e szemben. Kértem egy zongoraszéket. A lengyel erdei manó már hozta is, és olyan ragyogó szemmel nyújtotta át, mint aki az illúziókeltés valamennyi csínját-bínját ismeri. Az eredeti elefántcsontbillentyűk kopottak voltak, lejött róluk a lakkréteg. Mielőtt hozzájuk értem volna, elgondolkodtam, mit játsszak. Fontos volt a megfelelő darabválasztás. Épp a kőtáblákat készültem kivenni a Frigyládából – nem hibázhattam. Több mű is eszembe jutott, de nem akartam elsietni a dolgot. Vártam néhány másodpercet, hátha maga a zongora sugall valamit. És akkor, nem tudom pontosan, miért, de éreztem, hogy Chopin Opus 9. No. 2. Esz-dúr Noktürnje a helyes választás. Leültem, lábammal kitapogattam a pedálokat, kezemet a billentyűzethez emeltem.Elkezdtem játszani az andante részt; szépen, ráérősen.Az egykor di