EGY SANGHAJI HOTEL TERASZÁN

Az Én utolsó menedéke a test. Nem abban az értelemben, hogy beleveti magát, eltűnik, felolvad benne, hanem abban, hogy fantomból testté válik. Megtestesül. Hústestet ölt. Eltörli a test és a testetlen Én közötti határokat. Az Én-nek – hiszen testtelen – neme sincsen. Ezért mindennemű testté akar válni. Az átváltozás összes nemében testet akar és testet kell öltenie, hogy hangja szabad és igaz maradhasson. Ebben a kötetben, ha jól hallom, a testté vált Én – e „vándorállat” hangja szólal meg – élesen és elvágólagosan, El Kazovszkij után szabadon. Legszívesebben egy verssel ajánlanám az olvasó figyelmébe ezt a rendkívüli kötetet, egy testi verssel, amelytől nem tudok szabadulni, amellyel együtt élek, amióta olvastam, és amelynek áttetszően tisztára csiszolt kristálycseppjében Lukács Flóra jövőből jött költészetének egész tengere benne lüktet. Úgy él bennem ez a vers, mint egy egészen újfajta költészet ars poeticája, és kissé úgy „dédelgetem, simogatom, dünnyögöm, mormolgatom” magamban mint egykoron József Attila „gyönyörűszép versét”, a Tiszta szívvel-t Ignotus. A címe: Nyolc jüan. Így hangzik: Novemberben egy tintahal a mellkasomban / vörösből feketére váltott./ Egy ázsiai férfi kettévágta az utcán./ Beirdalta, feldobta a forró rácsra,/ megsütötte, vigye, akinek kell nyolc jüanért,/ nyársra húzva, papírdobozban.Szilágyi Ákos