CSONTVÁRY ZARÁNDOKLATA – IL PELLEGRINAGGIO DI CSONTVÁRY

Csontváry zarándoklata az eposz-ötös „legdanteibb” darabja: a zarándoklat leginkább itt pokoljárás, „via dolorosa”, a mélységekből felívelő út és felkiáltó hang. Hiszen Janus, Kazinczy, Madách és Liszt mindannyian elismert egyéniségek, alkotók, nagyságok voltak már a maguk korában is – nem úgy Csontváry Kosztka Tivadar. „Rá követ vetének.” Rá az érvényes (mutatis mutandis), amit a mártírokról tart a mondás: meg kellett halnia ahhoz, hogy megszülessen, mármint az öröklétnek, a felismert halhatatlanságnak. Ha Tusnády László poémaciklusát a magyar géniusz sorspéldázatai ötszögű templomának tekintjük, az öt költői zseniportré egyike sem tükrözi oly tragikusan Ady (a mostanság oly előszeretettel besarazott és lekicsinylett Ady) igazságát: „Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik… Rokkanva ér el az éjszakáig.” Nemzeti sorstragédia ez eposzformában: példabeszéd-példabeszély arról, hogy a kicsinyesség, a rövidlátás, a konformizmus, a sznobság avagy a dantei Pokol első énekében a legártalmasabb fenevadként ábrázolt irigység hogyan ölte homályba, ködbe, porba az (el)ismeretlenség „nagy éjszakájába” megannyi jeles honfitársunkat, gyakorta éppen a legeurópaibbakat. (Madarász Imre)