CSÁSZÁRNÉNAK SZÁNTAK – STEFÁNIA

Miért írta meg Stefánia özvegy trónörökösné ezt a könyvet negyvenhat évvel a tragédia után? Nyilván elsősorban azért, hogy az eseményekről végre a maga változatát – a maga igazságát! – közzétegye. Stefánia éretlen bakfis volt, amikor a hatalmi-családi érdekek kijelölték házastársát. A felnőtté válás forradalmát már nem szülei ellenében, hanem a férjével szemben vívta meg. Sorsuk reménytelenségét kevés tény jelezheti pontosabban, mint az, hogy ezt Rudolf valószínűleg észre sem vette. A kortársak emlékei szerint az igazi megrendülést számára nem Rudolf elvesztése, hanem halálának a módja okozta. Részegen végzett előbb a szeretőjével (ez valójában gyilkosság), majd magával – mindennek egy majdnem császárné szemszögéből volt valami végletesen alantas, kispolgári, méltatlan karaktere. Ilyesmit érezhetett Ferenc József császár is, amikor állítólag azt mondta a fiáról: ?úgy halt meg, mint egy szabó?. Ehhez társult, hogy anyósa és apósa éreztették vele: felelősnek tartják Rudolf tragédiájáért. Az idő múlása sem hozott igazi lelki megnyugvást, mert a kialakuló mítosz is fölébe kerekedett: egyenesen ?szerelmi regényt? formált a történetből, amelyben ő a megcsalt feleség nevetséges szerepébe szorult bele, miközben saját magát érezte az igazi áldozatnak, hiszen ő lehetett volna a korabeli Európa második leghatalmasabb területű birodalmának legelső asszonya, császárnéja! Vajon mit szólt a memoárhoz Lónyay Elemér, Stefánia második férje? A tartalmas és személyes, míves szöveg varázsa nyilván megfogta őt is, és még inkább azt kívánhatta, hogy az írással az asszony immár azt a mélyebb, lelki célt is elérje, amelyért valójában tollat fogott: hogy végképp elszámoljon – kimondom a szót: leszámoljon – a halottal, aki éltében-holtában annyi igazságtalannak érzett bajt és bánatot okozott neki.