BÁLINT ZOLTÁN-JÁMBOR LAJOS

Bálint Zoltán (1871–1939) és Jámbor Lajos (1869–1955) a millenniumtól az első világháborúig terjedő „hosszú századforduló” egyik legsikeresebb építészpárosa volt. Harminchárom és fél évig dolgoztak együtt az 1897-ben alapított Bálint és Jámbor társas cégben. Már a legelső években jelentős megrendelésekhez jutottak: pályázati nyertesként ők tervezték – mint a Lechner Ödönt követő nemzedék tagjai – a szecesszió magyar változata egyik legszebb példájaként számontartott szatmári Pannónia Szálló és Vigadót, valamint több elegáns budapesti nagypolgári villát, városi bérházat. Az 1900. évi párizsi világkiállítás történelmi pavilonjára kiírt pályázat elnyerése, a tizenhét tematikus csoportkiállítás installációjának megtervezése, majd mindezek megvalósítása világraszóló sikert aratott. Az ezt követő időszakban az épülettervezési megbízásokkal együtt számos enteriőrtervezői feladatot is kaptak. Az első világháború kitöréséig egyik munka követte a másikat. Építészi munkásságuk csúcspontja Hajdú vármegye késő szecessziós, erős szimbolikát sugalló székháza Debrecenben. Legjobb műveik közé tartozik az egykori Számvevőszéknek szintén a késői szecesszió stílusjegyeit magán viselő, tiszteletet parancsoló épülete. Műveik közül a fővárosban az utóbbin kívül több mint húsz épület fennmaradt. Az építészpáros tervei alapján a történelmi Magyarországon több templom és oktatási intézmény épült föl Nagybányától Budapesten át Liptószentmiklósig – ezek az épületek az eredeti rendeltetésüknek megfelelően ma is hitéleti, illetve oktatási célokat szolgálnak. Kötetünk első ízben mutatja be Bálint Zoltán és Jámbor Lajos építőművészek számottevő értéket képviselő életművét.