BALÁZS F. ATTILA LEGSZEBB VERSEI

Versek a múlt század hetvenes éveinek végétől a 2010-es évek elejével bezárólag. Személyesség, alanyiság, a privát létezés felmutatása; tartózkodás és elhidegülés a nagy, formális gesztusoktól; a magán-lét tereinek feltérképezése, a szubjektivitás alakzatainak metamorfózisai, az alanyiság pozícióit sokszorosan körüljárandó, szinte a végsőkig feszítve annak határait. Áradás, szenvedély, energia. Sok csalódás, kevesebb öröm: e versekben főként annak a nehézkedésnek lehetünk tanúi, ami a 20. századi költészetet is alapjaiban rázta meg. A középpont, a biztos talaj elvesztése, az eltékozoltatott lehetőségek tárháza, ami lassan egy kulisszává mosódik össze, amelyben tetszik vagy nem: élni kell. Mennyi elrugaszkodás a tragikus alaphangtól – mennyi tragikus földre érkezés. S mennyire reménytelen marad sokszor de mindig van folytatás. Ez a lírai beszéd attól maradt ennyi időn keresztül eleven, hogy makacsul, a kudarcoktól szinte megtáltosodva újra és újra a szóba vetett hittel élve újabb és újabb metamorfózisokon keresztül képes volt magát megerősítve eljutni abba a pozícióba, ami a veszteséget, a kudarcot önmaga ellenére fordítva megcsontosodik; (szöveg)testet, (költő)alakot ölt a versek sorozatán á. A versek a szó és a kép esztétikájába vetett hit bizonyítékai; hiszi, hogy a szó erejével cselekedni képes, hogy a szó odaér valahová, megérkezik, utat talál. (Sütő Csaba András)