AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG SZÁZ ÉVÉRŐL

Az eredetileg Bizonytalan remények és tétova kételyek című, nagy történelmi ívű, irodalmi összefoglalásának alcíme: Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről. Mottónak a román nemzetgyűlés 1918. december 1-jei határozatából azt a részletet választotta, amely teljes nemzeti szabadságot ígért az együttlakó népek számára. „A gyerekkori múlt és az öregkori jelen” tapasztalatait szembesíti a most megszületett óriásesszé a közel százéves ígéretekkel, azok be nem tartásával. Szubjektív bevezetésében a Kós Károly-féle Kiáltó Szó és az 1989 decemberében kolozsvári magyar értelmiségiek által fogalmazott Hívó Szó rokon gondolataiból indul ki, az „objektív bevezetés” pedig Trianon, Belvedere és Bukarest hármasságában vizsgálja, hogy mi lett a sorsa a nemzeti autonómia követelésének. Az elkövetkező évszázadot végigkövetve, Poszler György az akadémikus szakmai igényességével, ugyanakkor nem tagadva Erdély-szeretetét, elkötelezett magyarságát, pontos elemzést ad az intézmények sorsáról, az egyházak szerepéről, az egyetemi életről, a Bolyai Tudományegyetemről, az Magyar Népi Szövetség és egykori vezetői kálváriájáról, nem utolsósorban pedig az erdélyi magyar irodalom alakulásáról, Reményik Sándortól és Makkai Sándortól Sütő Andrásig és Szilágyi Istvánig, valamint a színházak szerepéről, kezdve a sort a marosvásárhelyi Székely Színházzal. Az intézményekkel párhuzamosan felrajzol portrékat, így a Márton Áron püspökét, az ugyancsak székely származású politikus Kurkó Gyárfásét, az egyetemi tanár és költő, a mártír sorsú Szabédi Lászlóét és többekét, akik a kisebbségi autonómiát építhetik, a szerző szerint.A Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. A piarista gimnáziumban tanult Poszler György tulajdonképp sosem szakadt el gondolatban Erdélytől.