AZ ÁRVÍZ HELYE

„Mennyire szeretlek, élet”, évtizedek óta nem olvastam ennyire pozitív töltetű magyar verssort. Mintha költészetünkben valaki tiltaná az örömöt. Természetesen ez is így folyatódik: „Mennyire szeretlek, élet, / most, hogy nem vagy.” Bödecs László mégsem krízisközérzetről ad hírt. Nyugodt, csöndes gyűjteményét életvágy itatja át.A második kötet minden költő pályáján vízválasztó. Továbblépés emelt igényekkel, a „gyorsabban, magasabbra, szebbet és többet” igézetében. Jó esetben Köztes állomás, mint az ő itteni első versének címe. Bemutatkozni nem kötelező zabolátlanul és nyersen, az ő első köre sem volt vad. Ám a húszéves kori honfoglalás után legfőbb ideje bemutatni azt, ami csak te vagy; és árnyaltan beszélni a meglelt saját nyelven. Vagyis keresetlenül. Olykor mégis pátosszal és kevert szórenddel. Feketül a rémisztő boldogság glóriája. A vászonról lekapart festék alól kilátszik az előzőkompozíció nyoma, mint amikor egy újjáépített város munkagödréből előtüremkednek az elpusztult épületek földalatti töredékei, pinceboltozatok beomlott bordái. Milyen szép szó a baráti berúgásra: „Míg veszteségeinket dédelgetjük, / sörhabba mártjuk az ujjunk, / a távozókarcáról lenyaljuk a bánatot.” Bödecs szokványos, amikor verset ír a hajléktalanokról a zöldben. Másik költeménye viszont egyenesen a mosogatást tárgyazza, pedig ez se nemszokás, se nem divat. Ready made gyanánt kárbejelentést közöl (utóbbit elégiának nevezi a szerző), ritkán értesülünk így özönvízről. Aggódó vershőse óceánparton sütkérezik. Rögzíti,hogy „A réten a füvet nőni hagyják, / és benne felejtik a zászlótartóban a feketét.” „Ami egynek szemét, másnak haza.” (Térey János)