AZ AMSZTERDAMI ÁRVÁK

Amszterdam, 1942-1943. A németek a színház, a Hollandsche Schouwburg épületében gyűjtik össze a deportálás előtt álló zsidókat, a gyerekeket pedig átviszik az utca túloldalán levő zsidó bölcsődébe. Miközben az intézmény falain kívül a zsidók élete egyre fenyegetettebbé válik, a tizenhét éves Betty Oudkerk a többi gondozóval együtt egyre inkább felelősnek érzi magát a gyerekek sorsáért. A legnagyobb titokban és nem törődve a veszéllyel több, mint hatszáz gyereket mentenek meg a deportálástól Henriëtte Pimentel, a bölcsőde igazgatójának vezetésével. A regény egy fiatal nő szívszorító igaz történetét dolgozza fel, aki mindent kockára tett, hogy több száz gyermeket mentsen meg a halál torkából. Részlet a könyvből:PrológusLenn, az előtérben gyülekeznek a gyerekek. Egymás kezét fogva állnak kettes sorban, hamarosan átkelnek a túloldalra. Hátizsák a vállukon, játékmackó a hónuk alatt. Mirjam vezeti a csapatot. – Neked nem kellene segíteni rendet rakni? – kérdezi halk hangján. – Odamegyek. – Gyertek, gyerekek, indulunk. A sor megmozdul. Próbálom nem nézni az arcokat. Így is túl sok kép van már a fejemben gyerekekről, akiket elvisznek. Túl sok kérdés, ami így is a mélybe ránt. Nem szabad azon gondolkodnom, milyen körülmények között élnek most, ha élnek egyáltalán. Nem! Kész, vége, nem történt meg. Benézek az óvodások csoportszobájának nyitott ajtaján. Virrie az elszállított kiságyakról leszedett lepedőket hajtogatja össze. – Szereztél valakit az új csomaghoz? – lépek be a szobába. Arra a kisbabára gondolok, aki az utolsó pillanatban került hozzánk. – Az a baj, hogy most el vannak foglalva azokkal, akik még mindig a Plantage Parklaanon vannak. – Ő pedig arról a tizenkét gyerekről beszél, akiket tegnap nagy sietséggel tudtunk kicsempészni innen. A többségük idősebb volt, és már hónapok óta itt bujkált. – Akkor én viszem el. Virrie arcára kiül a döbbenet. – Hová? Megvonom a vállam. Hetek óta azon gondolkodom, hogy hova mehetnék, ha eljön az ideje. Vannak barátaim és ismerőseim, akik felajánlották, hogy elbújtatnak, de fogalmam sincs, hogy az ajánlatuk a német megszállásnak ebben a szakaszában is érvényes-e. Egyre nehezebb eldönteni, hogy valaki jó vagy rossz ember-e. Senki sem mer beszélni, mert mindenki fél, hogy pusztán amiatt letartóztatják őket, amit mondanak. Vagy ami még rosszabb: amit tesznek. – Virrie, ezt a kisfiút nem szabad odaadni nekik. Látnod kellene. – Tudom, de valószínűleg nincs mit tenni. – Látja rajtam, hogy nem győzött meg. – Vagy mindannyiunkat veszélybe akarsz sodorni?Megrázom a fejem. – Nem, dehogy!– Ha neked nem megy, átviszem én a túloldalra.– Arra semmi szükség. Ma még elrejtem előlük, aztán holnap talán már találnak neki valakit, nem? – Talán – feleli nem túl nagy meggyőződéssel.