ÁRNYÉKBOKSZ

Kabai Csaba prózai világának alapélményét az elmagányosodott ember reflexiói, a társadalomban eleve romlásra és pusztulásra ítélt szubjektum létének kétségbeesettsége és az erre a felismerésre való ráeszmélés adja. Szinte mindig ez a novellák háttere vagy kiindulópontja, amelyhez a szerző különös formanyelvet talál, és írásainak egy, a filozófiai hagyománytól sem idegen, analitikus-esszéisztikus karaktert kölcsönöz. Kabai szövegszervező elve tehát két, egymástól látszólag élesen eltérő fókuszpont mentén fejti ki hatását. Az egyik úgymond „túl közelről” indítja a megfigyelést, így a lét kisszerű vonatkozásaival, a test hol elviselhetetlen, hol épp e kisszerűségből fakadóan kifigurázandó romlékonyságával találjuk magunkat szemben; míg a másik szövegszervező figyelem kvázi tudományos megállapításokat tesz, és a testiségtől való eloldódás, egyfajta transzcendens tapasztalat irányába törekszik, ehhez pedig adekvát filozófiai kifejezéskészletet talál és alkalmaz. Ebben a felfogásban minden metaforává válhat: ugyanis a metafora létállapot. Finom áttűnésekre, árnyalatokra való érzékenysége már-már lírai jelleget ad a prózaformának is, továbbá az epikus műveket megszakító, vagy tematikailag átvezető funkcióba kerülő versek pedig a műnemek közötti határátlépés lehetőségét erősítik. Életről és halálról, testről és lélekről, visszavonhatatlan veszteségekről – legyen az akár egy családtagé, akár egy baráté – olvashatunk Kabai debütáló kötetében; a művek úgy válnak személyessé, hogy a mindeközben megkonstruálódó látvány egyszersmind állandó kihívás elé is állítja az olvasót.(Tinkó Máté)