AMIT AZ ÖRDÖG JÓVÁHAGY

Kihűlő disznófej egy bádogtálban,nézem sokáig, s nem kell értenem,mégis remélem, hátha végtelenvilág a vers, amely minden sorábanugyanabból van, és más lesz belőle,betűből szó, majd szóból mondatok,hogy azt hihetném, én is ott vagyok,míg hull a fény a puha agyvelőre,meg-megremeg a síkos bádogon,pedig szonett csak, pillanatnyi étek,de nem az enyém, inkább a tiétek,tizennégy sorát erre áldozom,és tizenötödik sor soha sincsen,mert ami nincsen, abban van az Isten.Markó Béla költői életpályáját végigkíséri a szonett mint műfaj. A korai szonettek tragikus-elégikus hangoltságát a mostani kötetben a melankolikus derű váltja föl. Időszembesítő, szemlélődő, „légösszegző versek” ezek, amelyek egyszerre hatnak evidenciaként és többértelmű rejtélyként. Mint a szonett hiányzó tizenötödik sora – amibe az egész belefér.