A TIZEDIK ÁLLOMÁS

„Már az elején szeretném leszögezni: a főszereplő nem én vagyok. Még ha akartam volna, akkor sem lehetnék, mert ahhoz tudnom kéne, hogy ki vagyok valójában. Hasonlítunk egymásra, ugyanazt a zenét hallgattuk, és olvastam azokat a könyveket, amiket ő. De ő okosabb, mint én voltam az ő korában, sőt okosabb nálam mostani valómhoz képest is, mert kevesebbet beszél és többet töpreng, mint én bármikor.Lassan tanulok és még lassabban érek, ezért vagyok első könyves író fél lábbal a sírban.A nevünk megtévesztő hasonlósága az én művem; kóklerség, az olvasó szándékos félrevezetése. A főszereplő igazi nevét csak én tudom.De nem árulom el.”Szép Tibor első regénye a puhuló diktatúra éveiben játszódik, főhőse sorkatonai szolgálatát tölti a Magyar Néphadseregben. Már nincs leplezetlen elnyomás, csak a szabadság hiánya és a kiszámíthatatlan fenyegetés érezhető a rendszer láthatatlan határainak védelmében.Az előfelvételis, szinte még gyerek főszereplő a hadsereg merev, szabálykövető világába próbál beilleszkedni, ahol egyszerre van jelen az értelmetlen megaláztatás és az önzetlen barátság, a kulturális sokk és a rácsodálkozás az addig ismeretlen világra.A laktanya falain kívüli valóság eseményeit az eltávozásokon láttatja a szerző: a főiskolai klubéletet, a zenei underground és szamizdat világát, a főhős kibontakozó családi drámáját, amely végül tragédiába torkollik.A szülőfalu halványuló tradíciói, az alföldi város, a hadsereg mint az abszurd rendszer modellje, a hadgyakorlat a Szovjetunióban, az alternatív ellenzéki közösség és általában a nyolcvanas évek levegőtlen mindennapjai – mindezt részletgazdagon, tárgyilagosan, mégis ironikusan, néhol humoros formában mutatja be a könyv.A regény felnövéstörténet is; bukás és talpra állás, a szabadságvágy megtestesülése.*Részlet:„A laktanyába menet felrobbant bennük az anyag. A véralkoholszintjük eredetileg is magas volt, most a kevés konyak felpöckölte a kritikus szint fölé. Botorkáltak, néha megtántorodtak. Felkelt a nap, a hajnali madarak énekeltek a fákon. Már látták az 1-es kaput, amikor Schön észbe kapott. Rendezte a ruhájukat. Akkurátusan megrángatta, és begombolta a gombokat. A barátai hülyén nevetgéltek, és nem tudták megtartani a felsőtestüket. Ő sem. Így nehéz lesz a beléptetés. A kapuügyeletes tiszthelyettes ilyenkor már ébren szokott lenni. Kikereste a zsebekből a katonakönyveket, és középre állt. Betotyogtak a kapun, és megálltak az ügyeletes ablaka előtt. Schön gépiesen benyújtotta az iratokat, és a társait hátul, a derekuknál, két oldalról magához ölelte. Az őrmester álmosan, de kedvtelve nézett rájuk, szórakoztatta a látvány.– Mik maguk, valami hülye szárnyasoltár? Na húzzanak el villámgyorsan! – azzal visszaadta a papírjaikat.Csak le ne ejtsem valamelyik könyvet, gondolta Schön, ha le kell hajolnom érte, biztosan fejre esem.A szikrázó tavaszi napsütésben elindultak a zászlóalj épület felé, a laktanya névadójának mellszobra mellett elhaladva kótyagosan tisztelegtek. Csillogott a fényben a bolsevikokhoz átálló magyar hadifogoly, az alacsony homlokú, derűs arcú sztálinista tömeggyilkos szobra. Mintha őket nézte volna.Schön hirtelen felocsúdott, és körbefordult.– Hol vannak a színek? A kurva színek. Tegnap még láttam színeket.– Te nem vagy normális, Schön!Ebben maradtak.”