A TENGERRŐL

„A jelen, akár a korall, /mindig elsüllyedt dolgokon tapad”, olvasható Babiczky Tibor egyik versében. Ezek az elsüllyedt dolgok azonban nem semmisültek meg. Nagyon is éreztetik a hatásukat. A költő pedig, akár egy búvár, a verseivel alászáll, hogy földerítse őket. Ami elérhetetlennek látszó mélységekben volt, azt felszínre hozza, ami távolinak látszott, arra saját belsőjében talál rá. A mediterrán fényt hívja segítségül. Ez világít be oda, ahol addig sötétség volt. Ez a fény nemcsak a sokszor megidézett Itáliának és Görögországnak a fénye, hanem az elsüllyedt antikvitásé is. A mítoszok hősei megelevenednek, akik az antikvitásban éltek, kortársaink lesznek. A költő pedig, üljön a tenger partján vagy háza előtt, egy kőrisfa alatt, az időtlenné tágult pillanatból szól hozzánk, amelyben múlt és jelen immár egybeér. „Istenekről mit se tudva /csak isteneket láttam”, írja. E nem sejtett istenek fogadják a kötet olvasóját. (Földényi F. László)