A SZEZON VÉGE

Tatay Sándor (1910–1991) posztumusz könyvének emlékezés-tere a csodás Badacsony hegye – annak is a „szoknyán” felüli meredek, bazaltos szőlőültetvényei. Az egész táj, mint a létezés terepe: kialudt tűzhányó, nehezen művelhető szőlő, burjánzó természet. A híres és az alig megmentett Kéknyelű szőlő, a kéklő Balaton és a szőlőműves legnemesebb bölcsessége. A históriai viharok nem kevés számkivetettet sodornak a Badacsony hegyére (is): kettétört életű értelmiségit, fiatal özvegyet, csavargót, „osztályidegent” – akiknek különc és megejtő alakjai élő emlékpóznává válnak a felejtés bazalttengerében. Történeteik ugyan a háborús időkig nyúlva szövődnek a könyv szövetébe, de Tatay Sándor korántsem a múltról beszél: minden traumán túl a táj őserejével való együttélésről, a munkás napok embert formáló élményéről, a bukolikus életöröm adományáról s az emlékezés, az írás értelméről.