A KINCSESHÁZ

Oxeye, a bájos tengerparti üdülőváros népe felbolydul, amikor Zoe Copeland, a harmincas, egyedülálló anyuka megvásárolja a környék legelhagyatottabb házát. A Marly házaként ismert épület igazi kacatbirodalom: korábbi tulajdonosa kényszeres gyűjtögető volt, ezért a szobák mindenféle ócskasággal vannak telezsúfolva, a bútorok ódivatúak, a rosszul szigetelő ablakokon pedig besüvít a szél. Zoe azonban egyetlen dologra vágyik: hogy kislányával, Flóval együtt végre otthonra találjon.Pénz nélkül és teljesen egyedül belevág a kis ház felújításába, ám hamarosan kiderül, hogy a környék tartózkodó lakói ott segítenek, ahol tudnak, és akad a városkában egy kezdetben mogorva, ám melegszívű férfi, aki megdobogtatja Zoe szívét. Néhány dolog azonban rejtély marad: miért hagyták korábban így magára Zoe álomházikóját? Lehetséges-e, hogy kincsek rejlenek a kacatok között? És ki lehet az a Marly?Amy Matthews szeretnivaló, megható regényének minden olvasó könyvespolcán ott a helye, aki valaha is álmodozott saját kincsesházról.Részlet a könyvből:Úgy éreztem magam, mintha legalább egy évszázadot utaztam volna visszafelé az időben. A távolabbi falnál fatüzeléses tűzhely gubbasztott, mint valami alvó állat; modernebb főzőlapnak vagy netán mikrónak nyoma sem volt. A helyiség az épület teljes szélességét elfoglalta, olyan hosszú volt, mint a mosókonyha és a fedett terasz együttvéve. A méretes fa étkezőasztal tele volt mindenféle holmival, alatta egy kicsorbult fehér mosogató bújt meg kilógó csöveivel. A falakat mutatós porcelántányérok ékesítették, alattuk apró rézkampókon teáscsészék lógtak. A kandallót nagy tolóablakok fogták közre, de spalettáik mind csukva voltak. Sötét, szomorú volt ez a konyha; letűnt idők emlékét őrizte.És mégis… valami megfoghatatlan érzésem támadt, mint amikor megláttam azokat a kerek ablakokat. Mintha beléptem volna egy történetbe, de nem tudtam, vajon most kezdődik-e, vagy már réges-rég lezárult.Megcsodáltam egy csokorra való fakanalat, melyek egy cserépkancsóban díszelegtek. Ha eltűnnének innen a felesleges kacatok, és rend és tisztaság uralkodna, akkor akár Marilla Cuthbert konyhája is lehetne az Anne a Zöld Oromból című könyvből. A tűzhelyen ott sisteregne a nagy fekete teáskanna, a vendégek fogadására pedig előkerülnének a kecses porceláncsészék. A tisztára súrolt asztalnál ott üldögélne Anne Shirley, és tanulna meg a cseresznyevirágból szőtt menyasszonyi fátylakról cseverészne…– Kicsit sötét – mondta Jake, kezét levágott szárú rövidnadrágja zsebébe csúsztatva, és a mennyezetről csüngő két csupasz villanykörtére hunyorogva. – Ezeken a körtéken korábban tejüveg lámpaernyők voltak. Szép, rózsaszín pöttyösek, csak már rég összetörtek. De biztos lehet ilyet találni a neten.Fújtam egy nagyot. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem. Egy pillanatra olyan erősen hatalmába kerített a fényesre suvickolt, meghitt Zöld Orom-stílusú konyha víziója, hogy még a sok ócskaságot és a helyiség zordságát is felülírta.– Manapság mindenki újat akar mindenből – folytatta Jake. – Senkinek nem kellenek ilyesféle régi lámpaernyők, úgyhogy olcsón meg lehet kapni. De jól illettek ide, kereshetnél valami hasonlót.– Úgy látom, sokat tudsz a házról. – Felnéztem a piszkos kábelen lógó égőkre. A lámpaernyő volt a legkisebb bajom a helyiséggel. A falakon annyi ázásnyom látszott, hogy azt is nehéz volt megállapítani, milyen színű lehetett a tapéta; a sötét foltoktól alig tudtam kivenni a virágos mintát. – Hogyhogy ennyire tájékozott vagy? – Ez egy kisváros – felelte egykedvűen. – Mindenki tud mindent a másikról.