A HEGYEKEN ÁTFÚJ A SZÉL

G. Menta Éva mostani kötete szinte teljes egészében egy képzeletbeli, verssorokba applikált vágyódás – „honvágykór” – párlata, lenyomata. Kísérlet a kitörésre a gyermekkori tiszta, érintetlen emlékek kalodájából, mert csak így tarthatja meg őket. A fohászokkal, sóhajokkal átitatott szándék felerősödik a földrajzi elszakadás, a kényszerű elszigeteltség hangsúlyozásában. G. Menta költeményeit olvasva „homály-hűvös ragyogás”-ba lépünk, ahol „szivárványt hímeznek a napok.” A pillanatnyi örömök elviselhetővé teszik a mélyen kavargó lelki örvényeket és áramlatokat, melyek fókuszában a gyermekkor, az imádott nagymama, a szülők és a korán elhunyt fiútestvér kimerevített képei fakulnak, olykor élesednek. S ezek a versfotográfiák tobzódnak, lüktetnek, önzetlen azonosulást és visszafojtott lélegzetet igényelnek. (Kellei György)