A FORRADALOM

Sokféleképpen próbálták már meghatározni a radikális, pacifista filozófus, Gustav Landauer (1870–1919) szellemi-politikai alapállását: nevezték szocialista anarchistának, neoromantikus szocialistának, világi messianistának és vallásos ateistának, abban azonban a baloldali ideológiák minden krónikása egyetért, hogy Landauer nem csupán a német-zsidó szellemtörténet jellegzetes alakja volt, hanem az anarchizmus egyik legjelentékenyebb teoretikusa is. Nehéz volna felsorolni, hogy Walter Benjamin, Ernst Bloch, Hermann Hesse vagy Paul Celan mellett ki mindenkire hatott misztikus anarchizmusa. A szocialista szervezetekben és bohém körökben egyaránt otthonosan mozgó Landauer mind a német állami hatóságokat, mind az intézményesült munkásmozgalmat kihívta maga ellen, hiszen egyszerre volt békepárti mozgalmár és a marxizmus kérlelhetetlen bírálója. Nagy ihletettséggel megírt, A forradalom című értekezésének kulcsfogalmai a „szellem”, a „közösség”, illetve a minden forradalmi cselekvés hajtóerejét képező „utópizmus”. Landauer felfogásában a történelem a minden önkénytől mentes, tehát az anarchiával egylényegű szocializmus felé való törekvés; a megváltást azonban nem a munkáspártoktól, hanem a szabad, kiteljesedett egyének alkotta organikus társulásoktól, a személyközi viszonyok megújulásától remélte. Ennek az eljövendő közösségiségnek az előképét látta a középkor bonyolultan rétegzett társadalomszerveződésében, amelyről némiképp idealizált képet festve ugyan, de meggyőzően bizonyítja, hogy nagyobb szabadság és bensőségesebb lelkiség jellemezte, ily módon pedig hatékonyabban vetett gátat a zsarnokságnak, mint azt a mindenkori modernitás önhittsége látni engedte.