A CSILLAGOK EGYEDÜL VANNAK

Ugyan miért lennének egyedül? – Biztosan ezt kérdezed most magadban. Hát mi ez a hülyeség? Hát hiszen rengeteg csillag van egymás hegyén-hátán, tele van velük az égbolt! Hát persze. Ha felnézel az égre, akkor pontokat látsz, nagyon sok kis pontot, és neked azt mondták, hogy azok ott ők. De azok ott egész világok. Naprendszerek, amik körül bolygók keringenek, közelebb és távolabb, kicsik, nagyok, forróbbak, hidegebbek; csak nem látjuk, mert nagyon messze vannak tőlünk. És talán az egyiken, valahol, éppen most, egy furcsa, zöld, hatszemű-nyolcfülű kis lény ül az íróasztalnál, sóhajtva felnéz az égre, néma áhítattal bámulja a mi Napunkat, és aztán hosszú tépelődés után egyetlen sort ír a kis jegyzetfüzetébe: „Az emberek egyedül vannak.” És milyen igaza van. Mert hiába születtünk mi pont ugyanarra a bolygóra, egyetlen időben, térben, kultúrában, ugyanolyan szívvel és ugyanannyi szemmel meg füllel: valahogy mégse látjuk, mégse halljuk egymást. Mert az emberek már csak ilyenek. Az embereknél nincs magányosabb. Ezért kezdtem verseket írni.