1000 ÉV ÖRÖM ÉS BÁNAT

„A szabadság hangja: ékesszóló és elhallgathatatlan” – méltatja a New York Times Ai Weiwei nagy ívű memoárját, amelyben a szerző saját művészi fejlődése mellett Kína utolsó száz évének történelmét is bemutatja.Ai Weiwei apját, Aj Csinget, Mao Ce-tung egykori bizalmasát és a nemzet ünnepelt költőjét a kínai Kulturális Forradalom alatt jobboldalinak bélyegezték, és családjával együtt a kietlen „Kis-Szibériába” száműzték, ahol büntetésből latrinát kellett takarítania. Ai Weiwei felidézi a számkivetettségben töltött éveket, majd a későbbi nehéz döntést: elhagyja családját, hogy Amerikában folytasson művészeti tanulmányokat. Őszintén és felkavaróan írja le visszatérését szülőhazájába; hogy miképpen vált ismeretlen alkotóból világsztárrá és nemzetközi emberi jogi aktivistává – és hogyan formálta a művészetét a totalitárius rendszer, amelyben élt. Szobrait és installációit szerte a világon milliók ismerik, és az ikonikus, „Madárfészek”-nek nevezett Pekingi Nemzeti Stadion tervezésében is részt vett. Politikai aktivitása miatt a kínai hatóságok üldözik, 2011-ben titokban, vádemelés nélkül letartóztatták. Korunk egyik legnagyobb hatású művésze a saját és édesapja élettörténetén keresztül tárja fel kivételes alkotótehetségének és szenvedélyes politikai hitvallásának gyökereit. Bensőséges hangon szól a családjáról, de kísérletet tesz a modern Kínát formáló számtalan erő és hatás megértésére is, miközben mindannyiunkat arra figyelmeztet: a kifejezés szabadságát védeni állandó és halaszthatatlan kötelességünk. „1957-ben láttam meg a napvilágot, nyolc évvel az ťúj KínaŤ megszületése után. Apám negyvenhét éves volt ekkor. Gyerekkoromban ritkán mesélt a múltról, a tényeket az éppen uralkodó politikai narratíva sűrű ködje takarta, és a kíváncsiskodás még elgondolni is szörnyű következményekkel járhatott. Hogy az új rend követelményeinek megfeleljenek, a kínaiaknak meg kellett békülniük a szellem hanyatlásával, egyben elvesztették azt a képességüket, hogy úgy mondják el az eseményeket, ahogyan megtörténtek.”