KOZMOLÓGIAI ÁLLANDÓ

Emberi, túlságosan is emberi – ennek a nietzschei megállapításnak az iránya sokkal kevésbé érvényesíthető Fodor Balázs verseire, mint a kortárs magyar költészet 99%-ára. A történelmi korszakok végét itt már partra vetett cetek beleiből lehet megjósolni, a versek beszélője párzó állatok képében jelentkezik be, anyja érkezésekor dokkol, és kiegyenlíti a nyomást a gyerek, vagy inkább, vélhetőleg, a gyerek-űrhajó. A gólyafészek kozmonauták leszállóállomása, a szavak éppúgy hidrogénből, héliumból, nitrogénből stb. épülnek fel, mint a világegyetem és az emberi test, és már csak egy üres szkafander őrzi az egykori emberi test és gondolat formáját. Fodor Balázs poszthumán, antropocén versei eltörölnek és megőriznek, emlékeznek és jövőt építenek az emlékekből, futurista emlékezőköltészetként, amelyből sok irányba vezethet út. (Németh Zoltán)