VILLON NYAKKENDŐJE

Balázs F. Attila nem bőbeszédű költő, ebben a könyvében legalábbis nem az, annak ellenére állítjuk ezt, hogy nem egy nagy terjedelmű verssel találkozunk a kötetben. A pontosság szinte valóban aszketikus leírásokra készteti a költőt. A tőmondatokban leírt szerelmi együttlét szinte ellentmond "témájának", de a lírai én egy pillanatra sem enged a helyzet csábításának, a felfokozott érzelmek és vágyak nem forrósítják át a verset, a szerelmeskedés Ieírója – és itt a leírás szónak külön hangsúlyt adok – szinte harmadikként, de semmiképpen sem a voajőr kíváncsiságával, sokkal inkább a tudós lepke- vagy bogárgyűjteményének az elrendező higgadtságával és tudatosságával. Jó, hogy nem fél attól, hogy "fűrészporosnak" fogják tartani a lecsupaszított (szigorúság) sorait, mivel tudja, minden leírt mondat, vagy mondattöredék, tovább írható, a műalkotás még a befogadóban is befejezhetetlen képződmény.Költőnk csínján bánik az érzelmek kiadásával, önmagával, a társsal, a világgal szemben távolságtartó. Csak nagyritkán találjuk föl a szenvtelen "beszélő" mögött a szenvedő férfit, a szenvedő embert. Amikor előtaláljuk, akkor is metaforikusan távolítja el a kitakarás tanúját, az olvasót, a beazonosítás lehetőségétől. mint műszív / mely a szeretetet próbálja / keringetni / azokban / kik a semmibe kapaszkodva / nem emelik fejüket / a repedéseken beszivárgó / fény felé – írja az egyik hosszú verse záradékaként. A semmibe kapaszkodás tragikuma, a fény nélküliség megrázó élménye arra utal, hogy emberünk (költőnk) ugyanazt a poklot járja, mint mi, valamennyien, olykor – vagy mindig – a semmibe kapaszkodók, kiknek a feje gyakorta lecsüng; itt nem emelődik. Illúziótlan költő Balázs F. Attila, nem csak a semmibe kapaszkodás miatt. Tisztában van azzal, hogy a másik kapaszkodási lehetőség, a nyelv sem nyújt számára biztonságot. a szavak elvesztik súlyukat / a tárgyak formájukat / a gesztusok jelentésüket / a versek mondanivalójukat.Zalán Tibor