HÄNDEL

A zeneszerző-életrajzok az esetek túlnyomó részében kevés izgalmat tartogatnak az utókor számára, Georg Friedrich Händel (1685–1759) pályája azonban e tekintetben is kivételesnek mondható. Szellemi hátországát az északnémet protestáns zenekultúra adta, de művészi kíváncsisága Itáliába vonzotta, ahol nemcsak a kor népszerű operaházaiban aratott jelentős sikert, hanem a katolikus egyház szívében, római bíborosok palotáiban is. Nem volt még harminc éves, amikor Londonba költözött, ahol az 1720-as években tomboló operaláz központi alakjává vált. Impresszárióként Itáliából szerződtetett énekesekkel, zeneszerzőként lenyűgöző operákkal bűvölte el az angol közönséget, majd amikor az olasz opera iránti lelkesedés alábbhagyott, több anyagi és fizikai összeomlást követően egy új műfaj, az angol oratórium megteremtésével találta meg a kiutat mind önmaga, mind a brit zenekultúra számára. Händel végül valóságos nemzeti intézménnyé vált: ő az első zeneszerző, akinek még életében szobrot állítottak, az ő egyik művéből készült minden idők első hangfelvétele (1888-ban), és róla szól az első zeneszerző-életrajz is. Utóbbiból, John Mainwaring 1760-as munkájából éppúgy sokat idéz Christopher Hogwood(1941–2014) alapműnek számító Händel-biográfiája, mint egyéb korabeli dokumentumokból (levelekből, naplókból, újságcikkekből), hogy felvázolja ezt a páratlanul gazdag és fordulatokban gazdag életutat, valamint az életmű fogadtatástörténetét. Händel-kutatóként Hogwood ugyanúgy jár el, mint historikus karmesterként tette: az eredeti forrásokat használja, és azokat történeti kontextusban értelmezi. Händelről szóló életrajza éppen ettől válik lebilincselő olvasmánnyá, szellemi-zenei időutazássá.